IX. fejezet

 Hailey

Körülöttem mindenki elhallgatott, Jared még a tévét is kikapcsolta. Vagy, csak én nem hallottam semmit, a fülemben hangosan dobogó vér miatt.
A tenyereimmel egy gyors mozdulattal szétterítettem az újságokat az asztalon, és gyorsan végigpillantottam az összesen. A legtöbb olyan, amelyiken én voltam, Los Angeles-i újság volt, de a többi újság vagy meg sem említett, vagy 1-2 mondattal közölte, hogy még mindig nem találnak. Utóbbiakon öt fiú nagyított képe volt, a hatás kedvéért szürkére színezve.

 Fél éve tűnt el a Blackout

Fél éves emlékest a rajongóknak

Ma lenne 26 éves Zane Howell (ez egy több mint két hete megjelent újság címlapján volt)

Eltűnt a nemrég tragikusan elhunyt Richard Cook lánya

Hivatalosan is eltűntté nyilvánították...

Feladták a rockbanda lezuhant repülőgépének keresését

Feltehetőleg vízbe fulladt...

Rablás áldozata lett...

Gyilkosság áldozata lett...

A hét hónapos terhes anya gyászol

Eltűnt...

Elrabolták...

Emlékest...

Blackout...

Gyász...

Meghalt...

 Az olvasott szavak egymás után kavarogtak a fejemben, és a cikkeket már elolvasni sem tudtam, annyira elfolyt előttem minden. Rájöttem, hogy nem a látásommal van baj, hanem a szemeimben megjelent könnyektől nem látok rendesen... Hátravetettem a  fejemet, és hevesen pislogni kezdtem, hogy eltűnjenek azok az idegesítő cseppek a szememből. Még így is láttam, hogy Cory felállt a székéből, és még Jared is az asztalhoz jött. Körbefordultam, és hat szomorú szempárral találkozott a tekintetem. Shawn nem csak szomorú, hanem bűntudatos arckifejezésétől csak még jobban elszomorodtam, de egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra, amitől csak még elviselhetetlenebb lett az arcán lévő önpusztító kifejezés. Éreztem, ahogyan egy meleg vízcsepp elárul, és végigfolyik az arcomon. Shawn kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de belé folytottam a szót. Legjobban magamat leptem meg azzal, hogy a hangom halk volt, és a torkomon lévő gombóc csak még jobban megnehezítette a beszédet:

 - Sajnálom... - biztos voltam benne, hogy Shawn is ezt akarta mondani, de azt már végképp nem tudtam volna elviselni. - ...csak... ez az egész. - úgy általánosságban végigmutattam az asztalon lévő papírokon, még mindig Shawn szemébe nézve. 

Még egyszer körbefordultam, ami hiba volt, tekintve, hogy a többiek szomorú arckifejezésétől egyre több könnycsepp kezdett folydogálni az arcomon.
 Nem érdekelt, hogy nem sokkal azelőtt csak úgy megcsókoltam, és most talán azt hiszi, valami elfuserált tini-rajongó vagyok, aki sokakhoz hasonlóan beleszeretett - bár utóbbiban talán még igaza is lenne. Közelebb léptem hozzá és megöleltem. Egyrészt mert hiába ismertem mindössze két hete, utáltam ha magát hibáztatta az állítólagos halálomért. Másrészt, mert muszáj volt megölelnem valakit.
Úgy szorítottam, hogy talán levegőt sem kapott. Ő is átfogott a karjaival, és a fejemre hajtotta a homlokát. Ekkor már minden akaratom ellenére is kitört belőlem a zokogás.
 - Én... most fel... felmegyek. - mondtam fél perc múlva szaggatottan, miután elengedtem Shawnt.
 Lehajtott fejjel, gyorsan indultam fel Shawn szobájába, és próbáltam magamba fojtani a sírást.
 Még el sem értem az ajtót, amikor valaki gyors lépteit hallottam a mögöttem lévő lépcsőről. Nem akartam megfordulni, tekintettel az ismét teljesen szétfolyt sminkemre, és kivörösödött szemeimre. Lassítottam a lépteimen, mert úgy éreztem bárki is az, pofátlanság lenne berohanni előle a szoba ajtaján. Amikor valaki megérintette a vállamat, és még mindig lehajtott fejjel megfordultam, Shawn lábait és már ismerős, világosbarna lábait láttam. Előtte nem szégyelltem magamat annyira, hogy ne merjek szétsírt fejjel a szemébe nézni, úgyhogy felnéztem rá.
 - Sajnálom. - mondta nagyon halkan, mélyen a szemeimbe nézve.
 Nem akartam hogy ezt mondja. Hihettem volna, hogy azt sajnálja, hogy anyukám teljesen egyedül maradt, én pedig konkrétan... meghaltam, újraéledtem, (akaratom ellenére) elköltöztem, de tudtam, hogy azt sajnálja, hogy ide hozott.
 - Nem amiatt... sírok. - megint csak szaggatottan tudtam beszélni, ami nagyon idegesített. Utálok sírni.
Felmutattam az ujjamat, hogy várjon, és erőt véve magamon próbáltam valahogy megnyugtatni magamat.
 Lehunyt szemmel gondoltam vissza apámmal töltött legszebb napjaim töredékeire, a legjobb barátnőm mosolyára, a nyakláncra amit a nagymamámtól kaptam és mindig hordtam, és még arra is, amikor Shawn hihetetlen sebességgel úszott a vízben. Nagy levegőt vettem, lassan kifújtam, és végre úgy éreztem hogy meg tudok szólálni - viszonylag- normálisan.
 - Shawn, te semmi rosszat nem tettél. - a hangom még mindig alig volt hallható, de legalább már nem akadozott annyira, mint azelőtt. - Megmentettél. 
 Továbbra is a szemeimbe nézett, de láttam rajta, hogy még mindig nem teljesen hisz nekem. Nem akar hinni nekem. Kivételesen még meg sem tudnám magyarázni miért, de megint sírni kezdtem. Elfordítottam a fejemet, hogy ne áruljanak el az újból benedvesedő szemeim, de észrevette őket, és átölelt. Nem olyan erősen, mint én őt, alig fél perce. Olyan gyengéden, mintha bármelyik pillanatban összeroppanhatnék a karjai közt.
Miután elengedett, bátortalanul elmosolyodott egy pillanatig. Visszamosolyogtam rá, és benyitottam a szobája ajtaján, de nem mentem be.
 - Ha egyedül szeretnél maradni - kezdte. - akkor én...
 - Nem. Nem szeretnék. - ráztam meg a fejem.
Társaságban nem volt annyi esélye annak, hogy végigsírom a délutánt, mintha egyedül lennék.
 - Oké.
Beléptem a szobájába, ő pedig jött utánam. Mindketten leültünk az ágyára.
Én még egy percig próbáltam elzárni a könnycsatornáimat, és még jobban lenyugtatni magamat, amíg ő a fejét felém fordítva nézett.
 - Oké, megvagyok. - közöltem egy gyenge félmosoly kíséretében, és arrébb helyezkedtem az ágy közepére, törökülésben. A példámat követve ő is ugyanígy elém ült.
 - Tényleg sajnálom hogy így kikészít ez az egész... - mondta, miközben ujjával a takarót piszkálta, és a rajta keletkező gyűrődéseket nézte. - Mármint, számítottam rá, és teljesen megértem. - itt rám emelte a tekintetét. - Fél éve, az első itt töltött heteinkben egymáshoz sem szóltunk. Cory próbált mindenkit beszédre bírni, meg egy ideig Zane is, de ő hamar feladta. Nate a szobájába zárkózott és először napokig nem is evett. - itt pár pillanatra elhallgatott. Újból a takarót kezdte gyűrögetni. - Azt mondta meg akar halni. Neki tartott legtovább hozzászokni ehhez. Mindenhez. Sokszor úgy érzem még mindig küzd ezzel az új élettel. Nem mintha én imádnám, mert persze, több mint 23 évig ott éltem. - egyik kezével felfelé mutatott. - És jó volt. Rocksztár voltam, és körbeutaztam a Földet. - mosolyogva széttárta a karját. - Ezt nem mindenki teheti. De aztán meghaltam. - enyhén csücsörítve grimaszolt, és megvonta a vállát, mintha valami teljesen szokványos dologról beszélne. - Vagyis, én azt hiszem nem. - összeráncolt szemöldökkel gondolkodott. - Nate biztos, de engem még újraélesztettek mielőtt meg tudtam volna halni. De tök mindegy, a lényeg hogy meg kellett volna halnom, de nem így történt. Rájöttem, hogy úgy kell belegondolnom, mintha kaptam volna egy új esélyt, egy második életre. Mert ha belegondolok, ez pontosan így is van. - az egyik párnáját szorongatva rámosolyogtam. Igaza volt.
 - Akkor, nekem is így kéne gondolkodnom? - kérdeztem.
 - Azt hiszem. - mosolygott vissza. - Úgy könnyebb lenne.
Egyetértően bólintottam.
 - Azt azért tudhatom, hogy meghaltam-e? Mármint, arra emlékszem hogy nem kaptam levegőt, és még a fejemet is bevertem.Utána, valahogy idehoztál, és ha jól gondolom ez a Buborék - sajátos kifejezésemen kicsit elmosolyodott. - nem épp közel van a parthoz.
 - Jól gondolod; elég messze van tőle, hogy senki se találja meg. És nem haltál meg.
 - Hogyhogy?
 - Csak addig vittelek a víz alatt, ameddig láthattak azok a... vadállatok. - itt kicsit ingerülten belemarkolt a takaróba, de ismét nyugodtan folytatta: - Utána a vízfelszínen vittelek, hogy kapj valamennyi levegőt. És próbáltam lefogni a sebet a fejeden, mert csak úgy ömlött belőle a vér. - lassan kisimította a szétgyűrt takarót, aztán a szemembe nézett és elfojtott hangon azt mondta: - Azt hittem meghaltál.
Hosszú pillanatokig csak néztem az arcát, és csak azután tudtam válaszolni:
 - De, azt mondtad nem haltam meg.
 - Mert nem is. Nem túl kedvesen hozzádparancsoltam egy doktort. - elmosolyodtam. - Azt, aki
újraélesztette Nate-et. Majdnem teljes két napig foglalkozott vele, mire újra lélegezni kezdett. De azt mondta te nem haltál meg. - a hangja olyan halk lett, hogy szinte nem is hallottam. - Ettől még... féltem, hogy meghalhatsz. Mondjuk, itt úgy is felélesztik a halottakat, de van akit itt sem tudnak. Ha túl sok vért vesztettél volna... - elhallgatott, és hosszú másodpercekig csak a köztünk lévő takarót figyelte. 
 - De élek, Shawn! - tettem a vállára a kezemet. Amikor felpillantott rám, rámosolyogtam.
 - Tudom. - most ő is őszintén mosolygott. 
 - Ráadásul miattad. - lassan megráztam a vállát, mintha bele akarnám rázni ezt, hogy végre elhiggye. - Ha már itt tartunk... - engedtem el a vállát. - Ha jól gondolom, aznap este, nem csak arra jártál, hanem...? - néztem rá kérdőn. 
Nagyot sóhajtott. 
 - A vízben voltam. Figyeltelek. Meg, hallgatóztam is. - egy fura, bocsánatkérő grimasz-félét vágott.
 - Hallgatóztál? - kérdeztem kicsit meglepve. 
 - Igen. Tudod, jobb a hallásom - mutatott a fülére. -, meg minden ilyesmi, szóval a hullámok ellenére is hallottalak.
 - Nem, nem. Úgy értem, beszéltem? - Nem emlékeztem rá, hogy aznap este beszéltem volna.
 - Aznap nem. - miután ezt kimondta, egyik kezével hirtelen a szájához kapott, mintha visszavonhatná amit mondott. Ezen a mozdulaton muszáj volt elnevetnem magamat, de azt sem felejtettem el, amit mondott.
 - Aznap nem? - néztem rá kérdőn, de mosolyogva. - Ezt hogy is kéne értsem?
Megint sóhajtott. 
 - Többször is figyeltelek. 
 - Hányszor? 
 - Többször. - vonta meg a vállát. Nem tudta visszatartani, hogy el is mosolyodjon. 
 - Mióta? - érdeklődtem tovább. 
 - Titok. 
 - Miért? 
 - Titok. - elröhögte magát, majd felállt az ágyról. - Én most elmegyek lezuhanyozni, te pedig jó lenne ha ennél valamit. Ha nem szeretnél lemenni, akkor felhozhatok... 
 - Nem kell. - vágtam a szavába. - Lemegyek. 
 Nem teljes két perc múlva már a ház előszobájában voltam. Illetve, előfolyosójában. A többiek még mind lent voltak, és halkan beszélgettek. Rólam. Nate és George hangját nem hallottam, de a többiek mind arról beszéltek, hogy vajon kibírom-e ezt az egészet. Hallgatózni nem szép dolog, úgyhogy csendben visszamentem a lépcső tetejére, és másodszorra már jóval hangosabb léptekkel jöttem le rajta. Mind elhallgattak, és még akkor sem szólaltak meg, amikor beléptem a szobába. Rájöttem, hogy George hangját azért nem hallottam, mert nem volt ott, Nate viszont az asztalnál ült, ahogyan a többiek is. Mind szótalanul engem néztek, ami kezdett kicsit zavaró lenni. 
 - Heló. - nyögtem ki. Látszólag meglepte őket, hogy a hangom már egyáltalán nem sírós, de az arcomat még mindig bámulták. Egy-egy erős mozdulattal próbáltam gyorsan ledörzsölni a valószínűleg szétfolyt szempillafestékemet, de nem fogta meg semmi az ujjamat. Akkor miért bámulnak? 
 - Szia. - köszönt Cory mosolyogva, a belépésem kínos hatásszünete után.
Jared, a raszta-rocker szintén megejtett felém egy mosolyt, és intett egyet. 
 - Nem vagy éhes? - kérdezte. 
 - De. 
Nate szótlanul felállt, és elindult a konyhapult mögötti hűtő felé. Én még mindig a szoba bejárata előtt álltam, a többiek pedig csak néztek. Egyre kínosabbnak éreztem a helyzetet, úgyhogy Nate után mentem, hátha tudok segíteni neki. 
 - Mit kérsz? - kérdezte rám se nézve. 
 - Mindegy. - vontam meg a vállam. - Segítsek? - kérdeztem kicsit félénken, mire elmosolyodott, de továbbra sem nézett rám. 
 - Nem kell. 
Szótlanul néztem végig, ahogy kivett a hűtőből valami kenyér-szerű, majdnem hófehér dolgot, valamiféle felvágottat és olyan zöldségeket, amiket ezelőtti életemben is volt már szerencsém látni. Felvágta őket, szendvicset csinált belőlük, és a tányért a kezében fogva végre felém fordult. Egy-két pillanatig csak nézett, aztán féloldalasan elmosolyodott. 
 - Látom jobban vagy. - szólalt meg végre. 
 - Aha. - mosolyogtam vissza. 
Felém nyújtotta a tányért. 
 - Köszi. - mondtam, miközben kivettem a kezéből.
Az asztalhoz sétáltam, és leültem a helyemre. Nate utánam jött, és Shawn helyére ült, azaz mellém. 
Legnagyobb örömömre a többiek abbahagyták a szótlan bámulásomat, és más témáról kezdtek beszélni, amíg ettem. Először az újságokról beszéltek, és a féléves rajongói emlék-estjükkel viccelődtek, aztán az emlékeikről kezdtek önfeledten beszélgetni. 
 - Arra emlékeztek, amikor Nate az egyik szám közepén végighányta a színpadot? - röhögött Cory. Nate fel karjával eltakarta az arcát, de én pont láttam rajta, hogy szégyenlősen elvigyorodott. 
 - Hogy ne emlékeznénk, két hétig írtak róla az újságok. - röhögött Zane is. 
Én is elmosolyodtam a dolgon, de az étvágyam valahogy kezdett elmenni. 
 - Az még valamikor az elején volt! - védekezett röhögve Nate. - Kábé az ötödik nagykoncertünkön lehetett. 
 - Ja, bocs, te itt eszel én meg megtaláltam a legjobb témát. - nézett rám Cory, de egy legyintéssel jeleztem, hogy semmi baj. 
 - Uh, és aaaz mekkora volt, amikor Shawn eltűnt az egyik koncert előtt, és kiderült hogy valami beteg rajongó valahogy bejutott az öltözőjébe, és magukra zárta az ajtót! - Jared annyira röhögött, hogy a mondatot is alig bírta végigmondani. 
 - Mi? - kérdeztem vigyorogva. 
 - Valami őrült tinilány belopózott Shawnhoz, amikor nem figyelt, és bezárta az ajtót. Szegény srác alig tudta levakarni magáról. - magyarázta Zane mosolyogva.
 - Nate hozta ki onnan egy másik kulccsal, amikor meghallottuk hogy segítségért kiabál. 
 - Volt olyan is, hogy valaki küldött neki egy egeret. - mesélte Cory. 
 - Egy egeret? - kerekedtek ki a szemeim. 
 - Egeret! - röhögött. - De ez még nem minden; volt mellette egy levél a dobozban, amibe valami full erotikus tartalom volt írva, és a végén valami olyan volt, hogy... - itt elgondolkodott, mire Jared befejezte helyette: 
 - Gondolj erre az egérre úgy, mintha én lennék. - annyira nevetett, hogy kérdéses volt leesik-e a székről. 
 - Mennyit szekáltuk vele. - mosolygott Cory magában. - Volt amúgy még egy csomó más is. - nézett rám újból. - Nate-et megharapták, amikor a közönség között rohangálva énekelt, Jaredet megdobták egy plüssmedvével, de nem egy sima plüssmacival, hanem elemessel! - annyira röhögni kezdett, hogy nem is tudta tovább mesélni. 
 - Fejbedobták vele, és a benne lévő elemtartó úgy megütötte, hogy szünetet kellett tartani. - vigyorgott mellettem Nate. Azt hiszem először láttam tényleg boldognak, és ettől még jobban elmosolyodtam, mint a történetektől.
 Szívesen hallgattam volna őket tovább, de biztos voltam benne, hogy Shawn már végzett a zuhanyzással, és mivel eddig nem jött le, úgy gondoltam nem is fog. A többiek annyira az emlékeikben úsztak, hogy szinte észre sem vették, amikor felálltam, hogy elmosogassam a tányérom. Nem volt egyszerű feladat, mivel többféle vízi-növényes, ugyanolyan zöld flakonos lötty volt a mosogató mellett, más-más számomra alig értelmezhető címkékkel. 
Végül valahogy megoldottam, és felmentem a második emeletre. Shawn ajtaja nyitva volt, és kihallatszott belőle ahogyan pakol valamit. Amikor benyitottam, egy köteg papírt tett bele egy kék mappába. Feltehetőleg a rajzait. 
 - Szia. - mosolygott rám amikor észrevett. 
Mosolyogva intettem neki. 
 - Kicsit lemegyek, addig nyugodtan fürödj, vagy bármi.Vagy ha szeretnél gyere le te is.
 - Oké. 
Kiment az ajtón, és lesietett a többiekhez. Végighallgattam ahogyan a léptei elérnek a legalsó lépcsőig, aztán becsuktam az ajtót. Nézelődve járkáltam pár kört a szobában, és végül leültem az íróasztala előtti székre. Az asztal legalsó fiókja nyitva volt; tele volt ceruzákkal, radírokkal, filctollakkal, ecsettel, meg minden hasonlóval. Egyes dolgokról azt sem tudtam hogy micsodák.Visszatoltam a fiókot, és némi habozás után kihúztam a fölötte lévő, középsőt. Az a kék mappa volt benne, ami az előbb volt Shawn kezében. Kinyitottam, és megpillantottam a lapok tetején lévő legelső rajzot. Egy nagyváros épületeit ábrázolta - talán New York-ét). Az egész fekete-fehér volt, egy-két helyen nagyon halvány színekkel, amitől csak még művészibb lett. A látványtól még a szám is résnyire kinyílt.
Kivettem a laptömböt a mappából, és egyenként nézegetni kezdtem. Egy csomó gyönyörű rajz volt benne, köztük azok is, amiket már megmutatott nekem. Azután a rajz után, ami azt a parkot ábrázolta, ahol nem is olyan rég Nate-tel ültem egy padon, egy olyan következett, amitől az állam is majdnem leesett. Egy pillanatra azt hittem tükörbe nézek, és beletelt kis időbe, mire rájöttem, hogy ez egy rajz. Ráadásul rólam. Felemeltem, forgattam a kezemben, az ablakon beszűrődő, napfényszerű utcai-lámpafény elé tartottam, és tátott szájjal néztem. Az a nyaklánc volt a képbeli én nyakán, amit a nagymamám adott nekem még kisebb koromban, és ami nem volt rajtam azóta, hogy az eltűnésem reggelén elfelejtettem visszatenni a nyakamba. Sosem szoktam elfelejteni, de aznap biztosan elfelejtettem. Vagy, talán amikor beugrottam a vízbe, az erős vízáramlás elszakította. Abban viszont biztos voltam, hogy az óceán mélyén töltött heteimben már nem volt rajtam.
Még mindig az ablak előtt állva forgattam a kezemben tartott rajzot, amikor lépteket hallottam a lépcső felől. Gyorsan visszarohantam az asztalhoz, és másodpercek alatt mindent visszarendeztem körülbelül úgy, ahogyan volt, a mappát pedig visszatettem a helyére. Megnyugodtam, amikor záródó ajtó hangját hallottam valahonnan a folyosóról, ami azt jelentette, hogy nem Shawn jött vissza. 
De a mappát mégsem mertem megint elővenni, úgyhogy leültem az ágyra, és azon gondolkodtam hogy most mit csináljak. Lemenni már nem akartam, mivel Shawn várhatóan nemsokára visszajön. Zuhanyozni sem akartam, mivel azt aznap már kétszer is megtettem. 
Felálltam, és elővettem a szekrényből a rövid, szürke pizsamanadrágomat, meg a hozzáillő felsőmet. Mindkettőt Shawn-nal vettem. Illetve, ő vette nekem. 
Levettem a rajtam lévő pólót és a melltartómat, majd az ágyon lévő szürke felsőért nyúltam, amikor hirtelen kinyílt az ajtó.

VIII. fejezet

Hailey

 Amikor felfogtam hogy mit is csináltam alig öt másodperccel ezelőtt, még mindig Shawnt figyelve felpattantam a kanapéról, aki továbbra is a szemembe nézve vette a nagylevegőket.

 - Én most, izé, én... megyek. - hadartam összefüggéstelenül, a folyosó felé mutatva, majd gyors léptekkel elindultam, és meg sem álltam a második emeletig. Ott viszont megtorpantam Shawn ajtaja előtt. Most komolyan, előle akarok elmenni, és bemegyek az ő szobájába? Ebben hol a logika?

 Már épp' indultam volna, hogy bemenjek Cory szobájába, amikor lépteket hallottam lentről. Basszus, utánam jön! Ezt hogy magyarázom meg?

 A fejemben már majdnem megfogalmazódott hogyan fogom kimagyarázni a csókot, amikor a hátam mögött kinyílt a fürdőajtó. Hirtelen megpördültem, és Nate-et pillantottam meg, egy szál derekára csavart törölközőben. Hátrált egy lépést, és egy pillanatra felszaladt a szemöldöke amikor meglátott, majd a szokásos kifejezéstelen arcával bámult. Erre viszont nem volt sok ideje, mert a lentről közeledő léptek már az első emelet lépcsőjénél tartottak.

 - Engedj be! - mondtam kicsit halkan, hogy Shawn ne hallja meg.

 - Mi? - nézett rám ismét felvont szemöldökkel.

 - Oda! - mutattam a szobája felé.

Továbbra is mozdulatlanul állt az ajtóban, úgyhogy megfogtam az egyik karját és kihúztam a folyosóra.

 - Hé! Most mi van? - röhögte el magát.  

 - Csak engedj be! - toltam az ajtaja elé.

 - Nyugi már, nyitva van! - röhögött még jobban.

Épp lenyomtam a kilincset, amikor már tudtam hogy késő, ugyanis a léptek alig két méterrel mellőlem hallatszódtak. Odanéztem, és legnagyobb megkönnyebbülésemre Cory állt a lépcső tetején. Elég... levert állapotban; haja égnek állt, és szinte mindene csupa por és föld volt.

 - Soha... Soha többet nem megyek önkéntes-munkára... - nyögte ki lassan, az egyik kezével mutogatva. - Jó lélek vagyok, sőt, egyenesen fantasztikus, de ezt Jézus sem csinálná végig...

 - Mit? - kérdeztem nevetve, bár nem tudtam teljesen eldönteni, hogy még mindig a megkönnyebbülés miatt, vagy Cory miatt nevetek-e.

 - Önkéntes-cucc... - legyintett. - Földet cipeltem a félgömb másik felébe. Földet. Addig!

 - A lényeg hogy túlélted. - kuncogott mellettem Nate.

 - Egy hétig aludni fogok. - vágódott be a szobája ajtaján Cory, én pedig - igen, pofátlanul - benyitottam Nate szobájába.

Egyszerű kék színű falak, egy nagy ágy, egy csomó zenei cucc - köztük egy gitár -, egy íróasztal és egy olyan tévészerű, nagy, lapos izé látványa fogadott, amilyen odalent is van.

Amíg körbefordultam, Nate is bejött a szobába és megállt az ajtó előtt, arckifejezésével elég érthetően kifejezve; szeretné ha elmagyaráznám miért éreztem létfontosságúnak hogy beengedjen a szobájába.

 - Ööö. - fogalmam sem volt hogyan fogalmazzam meg.

 - Igen...? - sürgetett.

 - Jó, jó. - ültem le az ágyára, amin szintén kék színű ágynemű volt. - Shawn elől... - megakadtam, mert tényleg nem tudtam hogyan mondjak. Meg, furcsán hangzott volna, ha kimondom, hogy...

 - Menekülsz? - kérdezte félig lenézően, félig nevetve Nate.

 - Nem, csak... de. - gondolkodtam el.

 - Aham. - próbált komolyra váltani, de az arcából sugárzott, hogy nem kicsit néz hülyének, és a mosolyát is alig tudta visszatartani. - És... miért is menekülsz a hős elől?

 - Mert... - na tessék. Most mondjam el neki?

 - Mert...? - sürgetett megint.

 - Izé. Megcsókoltam. - nyögtem ki, mire kissé döbbenten nézett rám.

Már kezdtem azt hinni, hogy ezzel valami tragédiát követtem el, amikor elnevette magát.

 - Lesmároltad? - kérdezte röhögve.

 - Igen, de... - megakadtam, mert semmi kifogásom nem volt. Nate még mindig röhögött, miközben felemelt egy HighWire-t az ágy melletti kis szekrényről, és ráfeküdt az ágyra. - Te mindig ezt iszod? - kérdeztem azt figyelve, ahogyan kibontja a dobozt.

 - Ne tereld a témát! - röhögött tovább. - Tényleg lesmároltad?

 - Igen...

 - És az miért baj? - tárta szét a karját, minek következtében egy kis üdítő a padlóra fröccsent, de ő ügyet sem vetett rá.

 - Mert... - ismét nem tudtam mit mondani. - Mert nem kellett volna!

 - Miért nem? - váltott kicsit komolyabbra. Legalábbis, már nem nevetett.

 - Mert ő engem nem...

 - ...nem bír? - nézett rám kikerekedett szemekkel.

Bólintottam, mire forgatni kezdte a szemeit, sóhajtott egyet és csak azután szólalt meg:

 - Ez esetben nagyon hülye vagy. - nézett rám lesajnálóan, mégis félig mosolyogva, aztán felült az ágyon. - Amúgy igen.

 - Mi?

 - Csak ezt iszom. - emelte feljebb a kezében lévő üdítőt. - Nagyjából. - tette hozzá vállat vonva, és mindketten elmosolyodtunk.

Lépteket hallottam a folyosóról, mire az ajtó felé kaptam a fejem.

 - Mostantól nálam csövezel, vagy beszélsz vele? - kérdezte Nate mosolyogva. - Egyszer úgyis meg kell beszélnetek. - váltott ismét komolyabbra. 

Beletörődve sóhajtottam, majd felálltam az ágyról és elindultam az ajtó felé.

 - Köszi, hogy beengedtél. - fordultam vissza.

Válaszként csak elmosolyodott, aztán visszadőlt az ágyra.

Lenyomtam a kilincset, és kiléptem a folyosóra, ahol rajtam kívül senki sem volt. Lassan Shawn ajtajához mentem, vettem egy nagy levegőt és bekopogtam rajta. Nem jött válasz, úgyhogy még egyszer kopogtam. Már épp arra gondoltam, hogy talán még lent van, amikor meghallottam bentről a hangját:

 - Igen?

Lassan kinyitottam az ajtót. Shawn az ágyon feküdt, és ahogy meglátott hirtelen felült. Kinyitotta a száját, de végül mégsem mondott semmit, úgyhogy vissza is csukta.

Becsuktam magam mögött az ajtót, és ott maradtam előtte. Legalább fél percig csak kellemetlenül nézelődtem a szobában, hátha közben eszembe jut mit is mondhatnék, amíg ő engem nézett. Elég cikinek éreztem a helyzetet.

 - Figyelj... - szólalt meg ő először. - Az az előbbi...

 - Bocsi. - vágtam közbe. - Nem akartam. Tényleg. Csak, egyszerűen... - magyarázkodtam.

 - Oké, értem. - vágott a szavamba most ő. - Semmi baj. - miután ezt mondta fél kezével beletúrt a hajába.

 - Akkor oké. - mosolyodtam el kicsit, aztán lassan közelebb mentem hozzá, és leültem mellé az ágyra.

Mindketten az előttünk lévő falat bámultuk, megint csak elég hosszúnak tűnő egy percig. Muszáj volt megtörnöm a kínos csendet.

 - Akkor, elviszel oda, ahova délelőtt akartál? - néztem rá bátortalanul mosolyogva.

Ő is rám nézett, egy-két pillanatig csak szótlanul bámult.

 - Persze. - mosolyodott el halványan, majd felállt az ágyról.

 Alig egy óra múlva az óriási buborék (még mindig nem tudtam hogyan nevezzem) szélénél voltunk. Nem sétáltunk sokat, maximum fél órát, de előtte fontosnak éreztem hogy megigazítsam a sminkemet, amit konkrétan lesírtam magamról a nap folyamán. Az út alatt egyikünk sem hozta szóba a csókot. Leginkább a bandáról kérdeztem, meg arról, hogy milyen híresnek lenni.

 Valami fura, kapuszerű dolog előtt álltunk meg. Ha jól láttam acélból volt, ráadásul elég vastagból. Mellette volt egy kar, amivel feltehetőleg ki lehetett nyitni. A buborékon kívül több üveglap is volt a kapu körül - feltehetőleg azért, hogy ha kinyitják, ne zúduljon be túl sok víz - belül pedig egy szintén átlátszó, vastag üvelapokkal körülvett fülke volt, amibe a kar felőli oldalon lehetett belépni, egy szintén acélból készült ajtón. Több mint furcsa volt ez az egész, de ennyi furcsa dolog után ezt a látványt már majdnem hogy természetesnek vettem.

 - Itt lehet ki- és bejárni. - mutatott Shawn a kapura. - Összesen húsz ilyen kapu van, mi szerencsére viszonylag közel lakunk ehhez. - mondta, miközben a kar felé ment, de félúton megállt és felém fordult. - Te itt állj meg, és ne gyere közelebb hozzá! - nézett a szemembe komolyan. - És... ne ijedj meg...

 - Oké. - bólintottam lassan.

Én ott maradtam, legalább hét méterre a kaputól, Shawn pedig a körülbelül fél méter hosszú karhoz ment, ami egy szürke, kocka alakú valamin volt, a kapu mellett. Levette a cipőit, a kabátját és a pólóját (nem bírtam ki hogy ne bámuljam...), majd felém pillantott, ellenőrizve hogy nézem-e. Sajnos hiába fordítottam el gyorsan a fejemet, még pont elkapta a pillantásomat. Fenébe. Mire visszanéztem, már alsógatyában volt (hú), és két kézzel meghúzta a kart, mire az acélkapu zsilipszerűen felemelkedett, vizet zúdítva az előtte lévő fülkébe. Shawn az ajtóhoz ment, megnyomott mellette valamit, mire az kinyílt. Gyorsan belépett rajta, és ismét megnyomott valamit, ami messziről egy nagy zöld gombnak tűnt. Az ajtó egyszerűen visszazárult, annak ellenére, hogy a fülkében egyre csak magasodó víz kiömlött rajta.

 Shawn megállt a fülkében, és pár intéssel jelezte, hogy menjek közelebb. Azonnal odafutottam, mert hiába tudtam, hogy valamiféle-képpen tudnia kell lélegezni a víz alatt; még így is ijesztő volt a körülötte egyre csak magasodó vízszint.

Elég ijedt fejem lehetett, mert nyugtatóan rámmosolygott az üvegen keresztül, és a szájáról leolvastam, hogy azt mondta "nyugi". Ekkor a víz már a nyakáig ért, majd alig pár pillanat alatt teljesen ellepte.

Az üveglapra tette a kezeit, és könnyedén lebegett a vízben. Ijedten vettem észre, hogy a kezét apró szürkés-zöld pikkelyek fedik, ujjai között pedig lassan nyúlni kezdett a bőr, amíg úszóhártyákká nem alakultak. Nem féltem tőle, hanem a látvány ijesztett meg. Vagy, inkább sokkolt. Újból a szemeibe néztem; kicsit ő is ijedtnek tűnt. Talán mert azt hitte félek tőle. Hogy jelezzem neki; ez nem így van, én is az üveglapra tettem a kezeimet, pont oda, ahol az ő átdeformálódott kezei voltak. Féloldalasan elmosolyodott, de megint csak alig láthatóan.

Lejjebb vittem a tekintetemet, és kissé megkönnyebbülve láttam, hogy a felsőteste sehol sem pikkelyes, vagy nyálkás. A lábai viszont teljesen olyanok voltak, mint a búvárok úszólábai; hosszúra és vékonyra nyúltak, és ugyanolyan halványan és ezüstösen csillogtak, mint a kezei. A bokájától egyre feljebb haladva apró pikkelyek jelentek meg, szintén zöldes és ezüstös színekben, majdnem a térdéig. Amikor már nem jelent meg több, megint felnéztem Shawn arcára. Kicsit megnyugtatott, hogy az arca ugyanolyan volt, mint azelőtt, a nyaka két oldalán viszont jól látható kopoltyúk voltak, körülöttük egészen a füléig húzódó pikkelyekkel.

Levette kezeit az üvegfalról, megfordult és kiment a vízbe. A vastag üvegfal mellett úszott; sőt, inkább ide-oda cikázott. Sokkal gyorsabb volt, mint bármelyik versenyúszó. Olyan könnyen úszott a vízben, mintha már évek óta csak ezt csinálná. Elképesztő és hihetetlen volt.

Pár túlságosan rövidnek tűnő percig csak bámultam, amíg vissza nem úszott a kapuhoz, és ki nem lépett a fülkéből. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, és ennek következtében nem ömlött ki több víz a fülkéből, odamentem Shawn-hoz. Másfél méteres távolságot tartva figyeltem, ahogyan a halványan fénylő pikkelyek eltűnnek a végtagjairól és a nyakáról, és ahogy a nyakán lévő kopoltyúk lassan újra összenőnek. Mikor ismét találkozott a tekintetem Shawn-éval, bátortalanul mosolygott. Pár pillanat múlva jöttem rá, hogy valószínűleg a nyitva maradt számon mosolyog. 

 - Nagyon ijesztő...? - szólalt meg először ő. Hangját alig hallottam, egyrészt mert halkan beszélt, másrészt mert az acélkapu nagy zajjal elindult lefelé, hogy újból elzárja a Buborékot az óceántól. 

 - Nem, dehogy! - válaszoltam gyorsan, amikor már voltam annyira eszemnél, hogy feldolgozzam a kérdést. 

Szeme kicsit össeszűkült, és szélesebben elmosolyodott. 

 - Na jó, kicsit az. - adtam meg magam. - De inkább... hihetetlen. És fantasztikus. És... hihetetlen!

Shawn erre nevetésszerű hangot adott ki, illetve elvigyorodott, és hangosan, kicsit szaggatottan fújta ki a levegőt, miközben kicsit közelebb jött hozzám, és lehajolt világosbarna nadrágjáért. Kivételesen eszembe jutott az illem, szóval automatikusan elfordultam. 

 - Nem muszáj elfordulnod. - hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Ugyanolyan mintha fürdőgatya lenne rajtam. 

Igaza volt, de részben azért is fordultam el, mert tudtam, hogy nem bírnám ki, hogy ne bámuljam. Most viszont furcsa lett volna, ha szó nélkül így maradok, úgyhogy mégis visszafordultam. Shawn vékony volt, hosszú lábakkal és karokkal, 1.85-közeli magassággal. Az alig 170 centimmel eltörpültem mellette. Vagyis, előtte. Amikor lehajolt barna-fehér csíkos pólójáért, nem tudtam megállni hogy ne nézzem, ahogyan megfeszülnek az izmok a felsőtestén. Azon kaptam magam, hogy a szám megint nincs teljesen összezárva, úgyhogy igyekeztem összeszedni magamat az alatt a fél szemvillanás alatt, amíg Shawn felegyenesedett. Hiába volt vékony; mind a hat kocka ott volt a hasán, és a karjai sem voltak kimondottan gyengék, a rajtuk dudorodó izmok alapján. 

Amikor elkezdte magára húzni a felsőjét, nyeltem egy nagyot és kicsit elfordítottam a fejemet, mert nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg megint azon kapjon, hogy stírölöm. Ráadásul félig tátott szájjal... 

 - Fáj? - kérdeztem továbbra is elfordított fejjel, valahova a messzi zöld fák közé bámulva. 

 - Mi? - kérdezett vissza. Amikor felé fordítottam a fejemet, már bőrdzsekijének ujjaiba bújtatta a karjait. - Az átváltozás?

Kettőt bólintottam.

 - Hmm, nem. - rázta meg kicsit a fejét. - Furcsa érzés, de nem mondanám hogy fáj. - mosolygott rám fél vállát megvonva. 

 Óvatosan visszamosolyogtam. Mondani megint semmit sem tudtam. 

 - Először mondjuk fájt. De akkor sem nagyon. - zsebre tette a kezeit, miközben elindultunk hazafelé. Vagyis, a Ház felé. - Most csak... elzsibbadnak a végtagjaim, utána meg csiklandoz ahogyan kinőnek azok a... 

 - Pikkelyek. - segítettem ki, mire felém fordította a fejét és megejtett egy fél másodpercnyi mosolyt. 

 - Azok.

 - És a lábaid, amikor megnőnek, az sem fáj? 

 - Nem igazán. - nézett le a lábaira. - Legtöbbször észre sem veszem ahogyan megnyúlnak. Ugyanolyan zsibbasztó érzés, mint a kezeimnél, vagy a nyakamon. Ja, igen, a nyakam szokott fájni! - mondta egy grimasszal az arcán. - Olyasmi érzés, mint amikor erőből végighúzod a körmeidet a nyakad két oldalán. - miközben ezt mondta, erőtlenül, alig érintve a nyakát, végighúzta ujjait azon a helyen, ahol a víz alatti légzőszerve szokott kialakulni. 

 Ki akartam próbálni, milyen érzés is pontosan, úgyhogy felemeltema  kezeimet, de Shawn elkapta a hozzá közelebbi karomat, és gyengéden lejjebb hajtotta. 

 - Ne próbáld ki, nem jó. 

 - Oké. De azért azt hiszem ilyesmi fájdalommal meg tudok birkózni. - mosolyogtam rá szélesen, mire a fejét csóválva, mosolyogva visszahúzta a karját, és újból a kabátzsebébe tette. 

 - És milyen érzés...? 

 - Fáj. - fordította a fejét ismét felém, a homlokát összeráncolva. 

 - Nem, nem az. - mosolyodtam el. - Nem a kopoltyú. Az kopoltyú, ugye...? -bizonytalanodtam el egy kicsit. 

 - Igen. Hiába fáj; az embernek kopoltyúja nő! - mosolyodott el őszintén boldogan. - Ha még egyáltalán embernek vagyok nevezhető. - még mindig mosolygott, bár már nem olyan boldogan. 

 - Persze hogy az vagy. - kicsit lejjebb hajtottam a fejemet, és közelebb hajoltam hozzá, hogy találkozzon a tekintetünk. 

Már nem mosolygott, de a szavaim hallatán kicsit ismét feljebb görbült a szája.

 Az út további húsz percében is folyamatosan beszélgettünk. Szóba került a vastag üvegfal is, ami körülvett minket a víz mélyén. Kiderült, hogy valami öttagú hivatalos neve is van, de a fiúk egyszerűen csak Félgömbnek hívják, ahogyan a legtöbben itt. Shawn elnevette magát az egyszerű, óriási Buborék-elméletemen. De most miért? Tényleg tök olyan, mint egy buborék! Egy félbuborék. 

 Amikor már a Házban voltunk (még mindig nem tudtam otthonomnak nevezni...), és felakasztottuk kabátjainkat a fogasra, bementünk a Nagy-szobába, ahol mindenki ott volt. Még George is, a srácok ex-testőre és -pilótája. Köszöntünk mindenkinek, és mindenki vissza is köszönt. Jared hangja ismét a kanapé felől jött. Azt hiszem kimondhatjuk, hogy kapcsolatban áll azzal a heverővel.
Cory meglehetősen furcsa ülő-pózban újságot olvasott, Nate a szoba bejárata melletti falat támasztotta a hátával, hüvelykujjait zsebretéve, Zane és George pedig egy-egy félig teli poharat tartva a kezükben támaszkodtak a konyhapultnak. Onnan tudtam, hogy George az, mivel Shawn mesélt róla, még amikor bevásárló-körútra mentünk a városba. Elég izmos fickó volt, de az arca barátságos volt. Nagyon rövid, vörös haja és borostás álla volt. Körülbelül a negyvenes évei közepén járhatott. 
Egyenesen elé sétáltam, és udvariasan bemutatkoztam. Nem is tudtam, hirtelen honnan ez a bátorság. George szélesen elvigyorodott, letette a kezében tartott üvegpoharat és kezet rázott velem. Erős volt a szorítása, habár biztos voltam benne, hogy nem direkt szorongatott meg. 
 - Hallottam már rólad. - miközben ezt mondta, végigpillantott az asztal körüli fiúkon. Mély, recés hangja volt. - Ezek szinte csak rólad beszélnek. - súgta úgy, hogy még a tenyerét és a szája mellé tette, de szándékosan úgy, hogy azért mindenki hallja. 
 - Nem igaz. - mondta Nate összefont karokkal, de láttam rajta, hogy mosolyog. 
 - Igen? - kérdeztem vigyorogva. 
 - Azt mondták csípnek. - közölt egy újabb infót George, miközben újra a kezébe vette az italát. - Sőt, Nate megkért, ne mondjam el, de azt mondta, kifejezetten örülne ha itt laknál. - vigyorgott bele a poharába, miközben a szájához emelte. 
Mosolyogva Nate-re pillantottam, aki megadva magát csak mosolyogva legyintett egyet. Őszintén örültem, hogy ő is tényleg bír. Már ezután az egy-két hét után is, még ha pár napja még szóba sem akart állni velem. Shawn-ra emeltem a tekintetem, aki kifejezéstelen arccal bámulta az asztalt. Követtem a tekintetét, és egy kupac újságot láttam, ami felett eddig elsiklottam. Ahogyan most is, de amikor visszanéztem Shawnra, aki szintén rám, valami szomorúságot láttam a szemében. Megint az asztalra néztem. Kicsit közelebb léptem, és megpillantottam az egyiken egy igencsak ismerős alakot. Ahogy közeledtem, már biztos voltam benne, hogy én vagyok a címlapon. Megint. Az a kép volt az újságon, ahol az egyik legjobb barátnőmmel pózoltunk hülyeségből a tengerparton. Amikor már az asztal szélénél álltam, észrevettem, hogy nem csak egy újságon vagyok rajta. Körülbelül tízen. Legalább tízen.

VII. fejezet

Éééés visszatértem egy új fejezettel! :) Bocsi, hogy ennyi ideig nem írtam, csak, tudjátok; nyaralás meg mindenféle nyári dolog.. :D Most van egy teljes szabad hetem (júli. 20. szombattól júli 28. vasárnapig), úgyhogy napi egy fejezetet fogok írni legalább az egyik blogomhoz. :)

- Hailey - 

 Nate állt a pad mellett.

Megint egy olyan kék üdítősdoboz volt a kezében, amiről most a fehér feliratot is le tudtam olvasni: HighWire. Milyen hülye név egy italnak. 

Nate pár pillanatig csak nézett rám. Én nem akartam a szemébe nézni, mert elképzeltem milyen pirosak és feldagadtak lehetnek a szemeim, azt viszont láttam, hogy most sem megvető a pillantása. Csak, semleges. 

Leült a pad másik végébe, fél karját a pad támláján támasztva, másik kezében az üdítőjét tartva, és még mindig engem nézett. Azt hittem meg fog szólalni, de mivel ez nem történt meg, szükségszerűnek éreztem hogy én cselekedjek így.

 - Honnan tudtad hogy itt vagyok? - kérdeztem halk, még számomra is alig felismerhető hangon. 

Előre fordította a fejét, és megvonta a vállát. 

 - Én is ide szoktam kijönni, ha szarul vagyok. - szemével egy babakocsit tologató idős nőt követett a park végében. 

Egy percnyi távolba-bámulás után felém fordult, és kissé bizonytalanul felém nyújtotta a HighWire feliratú üdítősdobozt. Ránéztem, alig láthatóan elmosolyodtam, majd megráztam a fejemet, mire visszahúzta a karját és megint kényelembe helyezte magát.  

Ismét hosszú csend állt be, és amikor hosszú percek elteltével már szinte meg is feledkeztem arról, hogy ott ül mellettem, újból megszólalt.

 - Figyelj... tudom hogy paraszt voltam.

Megint rá emeltem a tekintetemet, mert mégiscsak illik annak a szemébe nézni, aki neked beszél. Még ha szét is sírtad a szemeidet és a sminkedet...

Nem válaszoltam semmit, úgyhogy folytatta: 

 - Mindig is paraszt voltam, és valszeg az is maradok, de most eltúloztam. Nagyon. - a szemeiben tényleg megbánást láttam. Vagy legalábbis valami olyasmit. - Igazából megmagyarázni sem tudom... Egyszerűen csak egy barom vagyok.  - megvonta a vállát, miközben az üdítőjét forgatta a kezében, és még mindig megbánó tekintettel bámulta. Félig lehajtott fejjel felém nézett, válaszra várva. 

 - Értem. Azt hiszem. - suttogtam. Még mindig nem tudtam erőt erőltetni a hangomba. 

Rövid hallgatás után megint megszólalt.

 - Szóval... bocsánat. - Az utolsó szót alig hallhatóan mondta. Nem csúszhatott ki túl gyakran a száján.

Feljebb csúszott a padon, de tekintetét még mindig az arcomon tartotta. 

 - Elfogadva. - rámosolyogtam, mire halványan ő is elmosolyodott. Azelőtt még nem igazán láttam mosolyogni. Jól állt neki. 

 - Tuti nem kérsz? - nyújtotta felém megint a HighWire-t. 

Már majdnem kimondtam hogy nem, amikor rájöttem hogy igazából szomjas vagyok. Elvettem tőle az üdítőt, és belekortyoltam. Először nagyon furcsának tűnt az íze. Valami cola-féleségre számítottam, de egyáltalán nem volt olyan. Arra gondoltam biztos valami tengeri cuccból készül. Erre mondjuk nem jöttem rá azzal hogy megfordítottam, mivel nem volt semmi a hátulján. 

Még egyszer belekortyoltam, majd visszaadtam a dobozt Nate-nek. 

 - Volt egy ilyen számunk. - mondta.

 - Mi? 

 - Highwire. - emelte kicsit feljebb az üdítőt. - Lightin' up the fire, livin' on a high wire...

Fejét ritmusra mozgatva énekelni kezdte a számot, én pedig mosolyogva hallgattam. Felismertem a hangját; sokszor adták őket a rádiók és a zenetévék, így nem volt nehéz. Nagyon jó hangja volt, főleg így, élőben. Elgondolkodtam azon, hogy ha a világ összes tinilánya most látná a helyzetemet, mennyire nagyon irigyelne. Vicces. 

Nem hittem volna, hogy pont Nate fogja elterelni a figyelmemet az addig kavargó gondolataimról, amik azért elég komolyak voltak... Még mindig nem tudtam feldolgozni a dolgokat amik az utóbbi pár napban történtek velem. Lehetséges egyáltalán ilyesmit feldolgozni?

 Alig tíz perc múlva már hazafelé sétáltunk. Haza... Azért, ezt több mint fura volt elmondani arról a házról, aminek pár napja még a létezéséről sem tudtam. Viszont egyelőre nagyon úgy tűnt, hogyha nem is végleg, de ideiglenesen biztosan ez az otthonom... 

 - Nem szoktam lelkizni. - szólalt meg Nate, amikor már közel voltunk a kék színű házhoz. - Úgyhogy, kivételes bánásmódban részesültél. - közölte vigyorogva. 

 - Wow, hát... ez megtisztelő. - bólogattam, mire elnevette magát. - Csak nem egoista is vagy? - röhögtem. 

Úgy csinált, mintha elgondolkodott volna. 

 - Hmm... De. Egoista barom. Egoista parasztbarom. - egészített ki. 

 Meglepő volt, hogy szinte egy csapásra ennyit javult a viszonyunk Nate-tel. Ezt alátámasztja Jared meglepett tekintete, amikor - még mindig mosolyogva -  léptünk be az ajtón. Épp' a lépcsőn akart felmenni, de kezében egy pohár vízzel megtorpant, és felvont szemöldökkel, kérdőn nézett ránk. 

 - Heeeló... - köszönt bizonytalanul, mire még jobban elmosolyodtam.

 - Szia. 

 - Csá. - intett neki Nate, majd miután a kabátját felakasztotta az egyik fogasra, elindult fel a lépcsőn. Jared utoljára rám pillantott, de mivel nem mondtam neki semmit, értetlenül megrázta a fejét és Nate után ment.

Remek. Egyedül maradtam. Shawn szobájába úgy éreztem kicsit pofátlanság lenne csak úgy bemenni (mindenkinek kell a magánszféra, nem?), máshova meg nem igen tudtam menni. Pont nyúltam a kabátomért, hogy nézelődjek a városban, vagy valahol máshol, amikor Shawn hangját hallottam a hátam mögül. 

 - Szia. - a hangja kicsit bátortalan és halk volt, de megörültem neki. Hirtelen megpördültem. Zsebretett kézzel támaszkodott a falnak, és a mosolygó fejem láttán ő is kicsit elmosolyodott. - Minden oké? - kérdezte még mindig kicsit halkan. Vagy, inkább bűnbánóan..

 - Azt nem mondanám, de.. jól vagyok. - mondtam még mindig mosolyogva.

 - Akkor oké. - csak egy pillanatra mosolyodott el, majd lehajtotta a fejét és a padlót kezdte bámulni. 

Kezdett zavarni, hogy a folyosó két végén állva kommunikálunk, úgyhogy odamentem hozzá. Nem emelte fel a fejét, úgyhogy még közelebb léptem, hogy megtaláljam a tekintetét. Hirtelen rám villant két gyönyörű szeme. Ilyen közelről még sohasem láttam. Talán zöld volt. Vagy sárgászöld. Kis barnával... meg kékkel. Tökmindegy, egyszerűen csak elképesztően szépek...! Nem akartam bámulni, de elég hosszúnak tűnő másodpercekig csak némán néztem a szemeibe, melyek alig pár centire voltak tőlem. Ő is végig a szemembe nézett, majd én törtem meg a dolgot azzal, hogy hirtelen elkaptam a  fejemet. 

 Arrébb léptem, pislogtam párat, ő pedig megköszörülte a torkát és kivette a kezét a zsebeiből. Óvatosan újra a szemeimbe pillantott, majd megfordult és a nagyszobába ment. Illetve, az étkezőkonyhanappaliba.

- Shawn - 

 A mosolya... gyönyörű. Meg... mindene. Úgy ahogy van tökéletes.

Én meg elcsesztem az életét. Még mindig ezen a véleményen vagyok, és úgy érzem teljesen jogosan. Teljesen máshogy kellett volna intéznem a dolgokat... Az sem lett volna baj ha mindenféle szabályt megszegek és beviszem egy földi kórházba. Kit érdekel ha meglátnak és felismernek? Kit érdekel hogy szabály, hogy azokat, akik biztosan meghalnak a vízben, vagy már meghaltak a vízben, le kell ide hozni? Kit érdekel, hogy szabály, hogy engedély nélkül tilos kimenni a partra? Kit érdekel, hogy volt-sztároknak végképp tilos kimenni a partra? Engem érdekelt. Miért érdekelt...? Dehogy érdekelt! Ő érdekelt.

 Hirtelen megjelent előttem tökéletes arca. Annyira elgondolkodtam, hogy meg sem hallottam ahogy közelít. Fel akartam emelni a fejem, de elfogott kék szemeinek látványa. Előttem, pár centi közel... A szemei, az orra... a szája... nem messze az enyémtől. Csak egy mozdulat lenne, és... 

 Elkapta a fejét, és hátrált egy nagy lépést. Ha nem teszi, akkor talán nem bírom ki... Próbáltam magamhoz térni, majd hátat fordítottam és egyenesen a kanapéhoz sétáltam. Fogalmam sincs miért, de valahova muszáj volt mennem, különben megcsókoltam volna. Ha nem bírom ki... Talán.. Biztos. 

 Hallottam ahogy közeledik, úgyhogy megfogtam a távirányító-szerű lapos, téglalap alakú gépezetet, amivel bekapcosltam a tévéként funkcionáló, szintén furcsa gépet. Fél év után is kicsit furcsák még ezek a dolgok.

 Hailey megállt mögöttem, miközben megpróbáltam bekapcsolni a tévét. Az viszont nem indult el, úgyhogy csak nyomkodtam az irányítót. Biztos megint Zane húzta ki, mert Jared majdnem egész délelőtt a zenecsatornát ordíttatta.

 Amíg ezen gondolkodtam, megjelent mellettem a kanapén. Vagyis, távolságtartóan a szélén. Ügyes vagy Shawn, megijesztetted.

 - Sajnálom. - bukott ki belőlem.

- Hailey -

 - Mit? 

 - Hogy idehoztalak... - nézett rám, miközben letette azt a fura lapos izét a kezéből. 

 - Sajnálod hogy megmentettél? - kérdeztem kicsit meglepve, mégis mosolyogva.

 - Nem, dehogy! - vágta rá gyorsan, és kicsit ő is elmosolyodott. - Azt, hogy, finoman szólva... elrontottam az életedet. Sőt, elvettem az életedet. 

 - Nem! - mondtam picit talán hangosabban, mint akartam. - Nem elvetted. Megmentetted. - most nem mosolyogtam, hanem teljesen komolyan néztem a szemébe. Nagyon zavart, hogy emiatt emészti magát.

 - De... 

 - Nem. - vágtam a szavába a fejemet csóválva, majd közelebb mentem hozzá. 

 - ... itt kell élned. - folytatta az egyik kezét felemelve. - Itt! Az óceán mélyén egy rockbandával. Ami mellesleg fél éve elűnt. - az arckifejezése egyre szomorúbb lett. És dühösebb. Dühös volt, saját magára.

Le akartam fogni azt a kezét, amivel mutogatott, miközben csak úgy törtek ki belőle a szavak, de nem mertem megérinteni. Most valamiért nem, mert olyan érzés volt... olyan... olyan. Amit már nagyon rég óta nem éreztem.

 - ... vissza foglak vinni. Nem érdekel hogy tilos, és hogy lehetetlen, de tudom hogy ezt akarod, és teljesen megértem... - továbbra is a szemembe nézett, miközben beszélt. Le akartam állítani. Fájt, hogy szomorú, hogy dühös... Szinte egy másodperc alatt közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam. Nem csak azért, mert zavart hogy ok nélkül marcangolja önmagát, hanem mert... meg akartam csókolni.

 Alig két másodperc után Shawn elkapta a száját pár milliméterre és meglepődve nézett rám. Nehezen vett egy nagy levegőt, majd visszacsókolt. Hihetetlen volt. Nem számoltam meddig tartott, pedig mindig szoktam... egyszerűen csak hagytam hogy a hatalmába kerítsen az a fantasztikus érzés. 

A végén megint Shawn kapta el a fejét, de most sokkal messzebbre. Megint nehezen vette a levegőt; szinte zihálva nézett rám. Csak ezután vettem észre, hogy én is kapkodok a levegő után.

VI. fejezet

 - Hailey -

 Amikor reggel felébredtem, már fény szűrődött be az ablakon. Nem napfény, hanem az utcai lámpák fénye, amik teljesen olyan érzést keltettek az emberben, mintha a szárazföldön lenne. Vagy legalábbis nem a tenger mélyén, egy hatalmas buborék alatt...
 Nem volt sok időm a fényen gondolkodni, ugyanis csak fél perc múlva tűnt fel, hogy Shawn karját fogva fekszem, tőle alig pár centiméterre. A felismeréstől hirtelen annyira megijedtem, hogy ahogy elengedtem a karját és hirtelen hátrapattantam, takaróval együtt leestem az ágyról, felsikítottam és egy elég nagyot puffantam.
 Erős fájdalom nyilallt a derekamba, de próbáltam hangtalanul felülni, hátha Shawn nem kelt fel a szerencsétlenkedésemre - bár ezt nehéz volt elképzelni. Ahogy számítottam rá, Shawn ülőhelyzetben bámult rám - gondolom felpattant a sikításomra - majd amikor leesett neki hogy mi történt, elröhögte magát. 
Hunyorogva néztem rá, játszva a sértődöttet, majd megpróbáltam felállni, de a derekam annyira fájt hogy visszaültem a fapadlóra. Ha ez nem lett volna elég, a fejem is ismét fájni kezdett.
 Shawn - még mindig erősen vigyorogva - felém hajolt. 
 - Gyere. - nyújtotta felém mindkét kezét. 
Egy másodpercnyi habozás után hagytam hogy felsegítsen, majd a derekamat szorongatva ráültem az ágy szélére, miközben ő még mindig kuncogott a hátam mögött. 
 - Nagyon vicces. - mondtam, bár én sem bírtam megállni hogy ne mosolyogjak. 
 - Hogy estél le? - kérdezte mosolyogva, miközben leguggolt elém. Észre sem vettem hogy megkerülte az ágyat. 
 - Ööö. - két másodpercnyi villámgondolkodás után úgy döntöttem jobb ha nem mondom meg az igazságot, mert csak még jobban kiröhögne. - Nem tudom. 
 - Aha. - próbálta visszatartani a mosolygást, de nem sikerült neki. - Hát, akkor jó reggelt. - közölte poénosan, majd felállt és a szekrényéhez ment. 
 - Neked is. - mondtam gúnyosan. 
 - Köszi. - kacsintott felém, aztán kivett a gardróbjából egy fekete Jack Daniel's-es pulcsit és egy sötét farmernadrágot. 
Én is simán felálltam az ágyról - mivel ez az ágyról-leesés rendesen felélesztett a szokásos reggeli kómás-állapotomból - és a kezembe vettem a Shawn íróasztali székére tett ruháimat, amik előző nap is rajtam voltak. 
 - Mikor szeretnél elmenni vásárolni? - állt meg mellettem a ruháival a kezében. 
 - Minél előbb. - közöltem, érezve a világos színű farmernadrágom erős tengeri sósvíz-szagát.
 - Oké. Felőlem mehetünk bármikor, én ráérek. - vonta meg a vállát. - Úgy volt Nate-tel lesz programom, de az úgy érzem elmarad. 
 - Miattam... - kezdtem kis gondolkodás után - Miattam ne vesszetek össze. Azt mondjuk nem értem mi baja Nate-nek velem, de tényleg nem akarok itt belezavarni a dolgokba.
 - Nem zavarsz bele semmibe. Nate csak egyszerűen hülye, de majd kinövi. Remélhetőleg. - mondta mosolyogva. - Amúgy meg bele kell törődnie abba, hogy itt laksz. Jelenleg... 
 - Egyszer úgyis visszamegyek. - a gondolattól boldog lettem, de Shawn arcáról eltűnt a mosoly. 
 - Mentem zuhanyozni. - mutatott az ajtó felé, majd elindult, de az ajtóban megállt és visszafordult. - Vagyis, előbb te mész zuhanyozni, utánad meg én. - ismét mosolygott. 
 - Jó. - mosolyodtam el én is, majd a ruháimmal együtt bementem a fürdőbe.
  A kifejezetten modern fürdő zuhanya alatt sok dolgon gondolkodtam. Először is azon, hogy miféle helyek vannak itt ahol vásárolni lehet...? A kórház ugyanolyan volt mint a normális kórházak - leszámítva a tengeri gyógynövényeket -, úgyhogy talán a boltok is ugyanolyanok. Másik dolog amin gondolkodtam Nate volt, de még mindig nem teljesen értettem meg a problémáját. Harmadik, hogy vajon tényleg látom-e még viszont anyámat és a barátaimat, és hogy vajon tényleg nem álmodom-e ezt az egészet. 
  Amikor Shawn is végzett a reggeli készülődéssel, vizes hajjal jött vissza a szobába. Megrázta a fejét, aztán megdörzsölte a haját a kezében tartott törölközővel. Kifejezetten aranyos volt szétálló, vizes hajjal.
Az ágyán ültem törökülésben, ő pedig odajött a tőlem nem messze lévő székhez, és a támlájára tette a nedves törölközőt. 
Rápillantottam a kezére, és furcsa, fénylően szürkére volt elszíneződve. Hirtelen felugrottam és megfogtam a csuklóját, mire furcsán nézett rám.
Óvatosan megtapintottam a kezén lévő furcsa bőrfelületet, ami furcsán érdes volt. Pár pillanat múlva egyszerűen visszaszíneződött, és az érdek is eltűntek róla. Azt hittem teljesen megbolondultam.
 - Ez mi volt? - néztem fel rá ijedten. 
 - Türeleeem. - mosolygott rám nyugodtan. 
 - Mi? - értetlenkedtem. 
 - Majd később elmagyarázom. 
 - Beteg vagy? - kérdeztem, mivel a furcsán átváltozó, zöldesszürke színű érdes bőr nem feltétlenül utalt egészségre. 
 - Nem, dehogy. - mondta félig nevetve. - Nugyi, ez semmi! Látod, már nem is látszik. - forgatta a kezét maga előtt.
Továbbra is összeráncolt homlokkal néztem rá, de az arckifejezésem láttán csak elfordult és elindult az ajtó felé.
 - Lejössz reggelizni? 
 - Ühüm. 
 - Oké, utána mehetünk is a városba. 
Kinyitotta az ajtót, és ismét előreengedett. 
 Amikor leértünk már mindenki az étkezőben volt. Cory - a szimpatikus platinaszőke srác - valami üdítősdobozt vitt épp' az asztalhoz, a többiek pedig már az asztalnál ültek.
Köszöntünk úgy általánosságban mindenkinek, és - Nate-en kívül - mindenki vissza is köszönt. Ő nem az asztalnál ült, hanem lazán a tévé(?) előtti kanapén ült; nagy fekete haja pont kilátszott a háttámla felett. 
Egy ideig én is a nagy, vékony plazmatévé-szerű készüléket figyeltem, amin valaki kamerával a kezében filmezett valahol a víz alatt, ha jól értelmeztem akkor élőben. 
A kamera olyan halakat mutatott, amilyeneket még életemben nem láttam, aztán átfordult egy másik személyre. Nem úgy nézett ki, mint amilyenre számítottam: nem volt rajta búvárpalack, -szemüveg, -ruha, csak egy fürdőnadrág. Többméteres távolságra volt a filmezőtől, így kicsit homályosan látszódott csak, de mintha úszóláb legalább lett volna rajta. Tovább nem nézhettem, mert Nate egy gombnyomással kikapcsolta. Azt nem tudtam, hogy csak mert nem akarta tovább nézni, vagy mert látta hogy én is nézem... Ennyire ellenséges lenne velem? 
 - Csá. - köszönt épphogy csak felénk pillantva flegmán amikor elhaladt előttünk, mintha az előbb észre sem vette volna hogy a szobába érkeztünk.
 Shawn küldött felé egy gyilkos pillantást, amit Nate már nem láthatott, mivel épp leült a székére, nekünk háttal. 
 Zane - a tetovált-piercinges - a fejét csóválva vett el egy bagettet az asztalról, Jared pedig csak elmosolyodott a jeleneten, majd megszólalt:
 - Nate.
 - Igen? - kérdezte a megszólított oda sem pillantva.
 - Gyerekes vagy. - mosolygott felvont szemöldökökkel Jared, mire Nate ráemelte a tekintetét. 
Küldött Jared felé egy lesajnáló pillantást, majd nekilátott a reggelijének, miközben mi is leültünk Shawn-nal. 
A reggeli szinte teljes csendben telt el, csak Cory és Jared beszélgetett valami úszómaratonról.
 Reggeli után már fel sem mentünk Shawn szobájába, hanem azonnal a kijárat felé vettük az irányt. Az ajtó előtt a kezembe nyomott egy fekete kabátot. 
 - Ezt vedd fel, hideg van. 
Engedelmesen felvettem, de nem cipzároztam össze, mert még így is kicsit lógott rajtam. Oké, a folyosói tükör szerint elég hülyén néztem ki benne, de Shawn magas és ... és fiú, én meg lány, ráadásul még kicsi is. Felé fordultam, mire nem tudta visszatartani a vigyorát. 
 Pár perc múlva már az utcákon sétáltunk. Vagyis, utakon. Széles, téglaköves utakon, amiken csak gyalog jártak az emberek, és nemhogy autók vagy villamosok, de még csak biciklik sem voltak sehol. Körülöttünk mindenhol fák, zöld fű, egy csomó bokor és virág. A lámpák szinte mind más színű fényűek voltak, és teljesen úgy tűnt tőlük az egész hely, mintha egy normális, napsütötte utcán járkálnánk. 
 Út közben nem beszélgettünk, bár Shawn biztosan beszélt volna velem, csak inkább hagyta hogy bámuljam az egyelőre szokatlan környezetet, ugyanis egész úton ide-oda forgolódtam. Az egész hely olyan volt mint valami védett nemzeti park.
 Maximum negyedórányi séta után beértünk a városba. Onnan tudtam, hogy az már a város, hogy több volt a beton, a házak nagyobbak voltak és sűrűbben helyezkedtek el, meg az emberek is többen voltak. Persze, sokkal kevesebben voltak, mint egy normális nagyvárosban, de azt hiszem egy tengeralatti buborékban ennyi ember már tömegnek számított. 
 Megint megpróbáltam elképzelni milyen lehet itt egy ruhabolt, de amikor Shawn bevezetett az egyik boltba, nem ért nagy meglepetés: ugyanolyan ruhák, cipők és kiegészítők voltak mindenhol, amilyenek fent is. A bolt viszont óriási volt; még emeletei is voltak, és tényleg minden volt benne. 
 - Úristen. - suttogtam a sok ruha láttán. 
Shawn féloldalasan elmosolyodott. 
 - Csak nyugodtan! - mutatott a ruhák közé, mire elmosolyodtam, és már bele is vetettem volna magamat a ruharengetegbe, de hirtelen megtorpantam. 
 - Öhm. Nincs pénzem. - igazából a rajtam lévő ruháimon, meg az elromlott telefonomon kívül semmim sem volt. 
 - Tudom. Nem baj. - kacsintott rám. 
 Legalább másfél órát töltöttem el próbálgatással, Shawn pedig pontozta a ruhákat, szoknyákat, nadrágokat és felsőket amiket felvettem. Mondjuk, elfogult zsűri volt. Egyedül egy virágmintás szoknya nem tetszett neki, ami viszont nekem nagyon. Végül megegyezett velem úgy, hogy megveszi a szoknyát ha vehet nekem egy feketét is.
Végül minden egyes felpróbált ruhát megvett, és hiába tiltakoztam, szinte követelte hogy ékszereket és hajba-valókat is válogassak. 
Nem pénzzel fizetett, hanem valami kék színű kártyával, ami feleakkora volt mint egy bankkártya, és nem volt rajta semmilyen felirat, kivéve Shawn nevét és lakcímét. 
Öt nagy méretű szatyorral mentünk ki a boltból, és még azt sem akarta engedni hogy ebből kettőt én vigyek. Persze, voltam annyira makacs hogy tíz perc után mégis odaadott egyet. Annyira hálás voltam neki a cuccokért, hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de ehelyett csak körülbelül fél órán keresztül hálálkodtam neki.
 Ezután még két kisebb szatyornyi cuccot szedtünk össze egy pláza-szerű épületben (itt is sokkal kevesebb volt az ember és a bolt), amik tartalmaztak többek közt fog- és hajkefét, sminkcuccokat, egy-két könyvet, furcsa, növényi hajápolókat (Shawn magyarázta el hogy melyik mire jó; volt köztük hajgöndörítő, -egyenesítő, meg mindenféle extra-cucc), és még fehérneműket is. Utóbbiakat mondjuk nem Shawn jelenlétében válogattam ki; ő megvárt a pláza folyosóján. 
 Én midig spórolva vásároltam ezelőtt, de itt semmin sem volt árcédula, vagy bármi más. Erre hazafelémenet rá is kérdeztem. 
 - Itt hogyhogy nincs semmin árcédula? - kérdeztem, miközben egy rövid vitatkozás után átvettem Shawn-tól az egyik kisebb szatyrot.
 - Mi?
 - Árcédula. A ruhákon, meg a többi cuccon. 
 - Ja. Hát, ez egy egyszerűbb világ mint a fenti. Itt nincs pénz, hanem mindenkinek van egy kártyája, amire minden hónap elején kap egy összeget, attól függően hogy mennyit dolgozott az előző hónapban. - folytatta. 
 - Nekem is lesz kártyám...? Nem akarom hogy te költs rám. Így is menyi cuccot vettél... - emeltem fel a kezemben tartott szatyrokat. 
 - Ugyan, ez semmi. - mosolyodott el. - Néha itt lent is koncertezünk a srácokkal, és jobban megfizetik mint odafent. Azt hiszem egyedüli banda vagyunk. 
 - Azért, gondolom fent is szép összegeket kaptatok. 
 - Persze. Amit aztán megkapott az a barom menedzserünk, a koncertrendezők, kiadó, satöbbi, és a maradékot is ötfelé osztottuk. Itt lent meg amúgy sem kell sok dologra költeni. - vonta meg a vállát. 
 - Értem... Szóval nekem is lehet kártyám? 
 - Ha annyira akarsz, lehet... ha... - nem fejezte be a mondatot. 
 - Ha...? 
 - Mindegy. - fordította el a fejét. 
Kezdtem unni hogy elhallgat dolgokat, de nem akartam szóvá tenni. Egyelőre. 
 Visszafelé már végigbeszélgettük az utat, még nevettünk is párszor. 
Amikor beléptem az ajtón, Nate-tel találtam szemben magamat, aki előttem állt két-három méterre. Végigmérte a szatyrokat, majd kifejezéstelen arccal rám, aztán Shawnra nézett, végül megcsóválta a fejét és felment a lépcsőn.
 - Ezt a barmot... - mondta Shawn halkan. 
 - Engem nem zavar... - hazudtam. 
Felmentünk a szobájába, én pedig átöltöztem pár új ruhámba. Meg persze újból megköszöntem mindent Shawnnak, aki helyet csinált a szekrényében, hogy beférjenek az én cuccaim is. Hirtelen furának éreztem a helyzetet: egy fiú megment, nála lakom, a szobájában alszom, egy fogkefét használunk (/tunk), bevásárol nekem, közös szekrényünk van... De ez mégsem az volt, aminek ezek alapján tűnt. Egyszerűen csak kedves velem, mert úgy érzi elrontotta az életemet azzal hogy idehozott. Látom rajta, még ha nem is mondja el. 
Az elején még én is így gondolkodtam, de ez az álláspontom gyorsan megváltozott. Ha ott hagy, egyszerűen meghaltam volna. Így pedig lehetőségem van visszamenni anyához, és még ezt a furcsa helyet is megismertem. Ráadásul találkoztam az egyik leghíresebb amerikai rockbanda elhunyt(?) tagjaival. Persze ha még mindig igaz ez az egész. 
 Miközben ezek a gondolatok végigsuhantak a fejemen, Shawnt bámultam amint a szekrényében pakol. Kiszórtam a szatyrok tartalmát az ágyra, ő pedig elkezdte összehajtani és bepakolni őket. Illetve, megpróbálta összehajtani őket... 
 - Segítek. - mondtam félig nevetve, és az ágyon átmászva kivettem a kezéből egy bordó csőnadrágot. 
Pár pillanat alatt tökéletesen összehajtottam, ő pedig értetlenül nézett rám. 
 - Én inkább egyszerűen a vállfákra teszem a felsőket, jó? - szólalt meg kis hallgatás után, mire felnevettem.
 - Jó.
 Pár perc alatt teletömtük a szekrényt.
 - Most mit csináljunk? - hasaltam rá az ágyra. 
Shawn pár pillanatra elgondolkodott. 
 - Ha gondolod, mutathatok valamit. 
 - Mit? 
 - Reggel, tudod a kezem... 
 - Ühüm. - felültem az ágyon és érdeklődve hallgattam. 
 - Azzal kapcsolatban mutathatok valamit. 
 - Oké. 
Tényleg nagyon érdekelt hogy mi volt az ami reggel történt. 
 - Vegyél fel egy kabátot, mert sokat fogunk sétálni. - halványan elmosolyodott. 
A szekrényhez mentem és kivettem belőle egy szegecses fekete bőrkabátot. A farmeremet és a fehér pulcsimat is átvettem, mert tényleg zavart a sósvíz-szaguk, és még egy minimális sminket is magamra dobtam. 
 Ismét lementünk a lépcsőkön az előszobáig. (Vagy, előfolyosóig.) Cory épp akkor jött be az ajtón, amikor leértünk. 
 - Heló.
 - Szia. - köszöntünk vissza tökéletesen egyszerre Shawn-nal.
Levette a kabátját, felakasztotta egy fogasra, majd odalépett hozzánk, és Shawn felé nyújtotta a kezében tartott újságokat. 
 - Honnan vannak? - vette át őket Shawn. 
 - Megint George hozta. 
 - Ki az a George? - szaladt ki a számon. 
 - A volt-testőrünk, illetve repülőgéppilótánk. - magyarázta Cory. - Jó fej, majd találkozol is vele, néha át szokott jönni. - mosolygott rám, mire halványan visszamosolyogtam. 
Repülőgéppilóta... Tehát valószínűleg velük együtt zuhant le.
 - Látod, még mindig benne vagyunk. - mutatott Cory a Shawn kezében tartott újság egyik cikkére. 
Felléptem a lépcső egyik fokára, hogy én is rálássak az újságra. 
Abbahagyták a holttestek keresését. A kisebb betűket már nem láttam jól, de a cím alatti képen megállt a tekintetem. Középen Nate állt; tipikus szívdöglesztő féloldalasmosollyal az arcán támaszkodott összefont karokkal a mögötte lévő falnak. Az egyik oldalán Jared épp' nekiugrott a mit sem sejtő - természetesen félmeztelen - Zane hátának, a másik oldalon Cory rajtuk nevetett, Shawn pedig gitárral a nyakában, hátával és fél lábát felemelve támaszkodott a falnak, fejét pedig Zane-ék felé fordítva mosolygott. Az egész kép szürkére volt színezve, a még nagyobb hatás kedvéért. Mondjuk, ha nem állok az eltűnt bandatagoktól pár centiméterre, talán még el is sírtam volna magamat a cikk és a kép láttán, ahogy valószínűleg abban a percben ezt több ezer tinilány is tette.  
 - Fél évig képesek keresni minket. - nézett Shawn hitetlenül a cikkre. 
 - Csakis miattam. - vágott önelégült képet Cory, amin elmosolyodtam. 
 - Add ide. - nyúlt át Shawn felé egy kéz, a fejemtől pár centiméterre, amitől kicsit megijedtem.
Arrébb álltam (vagy inkább ugrottam), és Nate-et pillantottam meg a mögöttem lévő lépcsőfokon. Shawn a kezébe adta az újságot, ő pedig olvasni kezdte. Meglepődve nyugtáztam, hogy Nate nem vonult fel az újsággal a kezében az emeletre, csak mert én a közelében álltam, vagy még csak nem is lépett messzebb tőlem. 
Talán azért, mert azt vártam mikor kap észbe és megy el a közelemből, vagy mert a kócos, előreomló haja vonzotta az emberek tekintetét, vagy mert vártam a reakcióját a cikkre, vagy mindhárom ok miatt, de bámulni kezdtem. 
Egyszercsak felemelte a fejét és Shawn felé nyújtotta az újságot, ami közben még jobban szétnyílt, és amikor Shawn már elvette volna, Nate visszahúzta magához az újságot és továbbolvasta, de nem a róluk szóló cikket. Miközben olvasta, egyszer rám emelte a tekintetét, és pár pillanatig pislogás nélkül meredt rám. Kicsit ijesztő volt ilyen közelről farkasszemet nézni vele, de most nem volt ellenséges a pillantása. 
Kicsit közelebb hajoltam hozzá, hogy rálássak a cikkre amit olvasott. Teljesen ledöbbentem attól amit láttam. 
Hirtelen kikaptam Nate kezéből az újságot. Az én képem volt benne. 

 A Santa Monica-i rendőrség hivatalosan is eltűntnek nyilvánította a július 10-én, feltehetőleg este 8 és 11 óra között eltűnt 17 éves Hailey Cookot, a nemrég tragikus körülmények között elhunyt Richard Cook Los Angeles-i rendőrfőkapitány kamaszlányát. Az édesanya vallása szerint lánya szokás szerint a tengerparti mólóhoz ment, de nem ért haza a megszokott időben, és a hívásokat sem vette fel, azonban pontban 22:17-kor érkezett tőle egy SMS, bár feltételezhető, hogy azt már nem ő írta. Az édesanya jelenleg várandós, és egyszerre gyászolja alig egy hónapja elhunyt férjét, valamint reménykedik lánya előkerülésében. [...] ... szerint szó lehet elrablásról, gyilkosságról, vagy akár öngyilkosságról is. A nyomozás jelenleg is folyik  az ügyben. [...]  

 Ahogy átfutottam a sorokat, felkaptam a fejemet. Addigra már Cory és Shawn is előttem álltak és a cikket olvasták, Nate pedig távolságtartóan, de mellettem ácsorgott és az arcomat pásztázta a tekintetével.
 - Vissza akarok menni. - mondtam szinte némán. 
A fiúk összenéztek, Shawn pedig nyelt egy nagyot és csak azután szólalt meg:
 - Nem mehetsz... nem vihetlek vissza... - az ő hangja is nagyon halk volt. 
 - De vissza akarok. Most akarok visszamenni! - egyre hangosabb lettem.
 - Hailey, nem mehetsz vissza. - szólalt meg Cory is. - Innen már nem lehet visszamenni.  
Úgy éreztem bármelyik pillanatban rám törhet a sírás, úgyhogy elejtettem az újságot, megpördültem és felfutottam a lépcsőn. Bezárkóztam a második emeleti fürdőszobába, és hagytam hogy előszökjenek a könnyeim. 


- Shawn - 

 Mérhetetlen bűntudatot és magam iránti megvetést éreztem. Tudtam, hogy nem tehettem volna mást ahelyett, hogy idehoztam őt, de azt is tudtam, hogy még ha nem is üti be a fejét is ide hoztam volna, csakis önzőségből. Amikor felnéztem Cory szomorú pillantásával találkozott a tekintetem, és még Nate arcán is megjelent valami érzelem-féle. 
Elindultam felfelé a lepcsőn hogy Hailey után menjek, de Nate megfogta a karomat. 
 - Most hagyd egyedül. 


- Hailey -  

 Körülbelül fél órát ültem a fürdő hideg kövén. Miért nem mehetek vissza? Én vissza akarok menni. Mi lesz anyával...? A legjobb barátnőmmel, Kate-tel, és a többi barátommal? A családommal, a kutyámmal, mindenkivel...? Nem akarok itt maradni. 
 Amikor már kellőképpen szétsírtam a szempillafestékemet, és úgy éreztem nem fog rám törni a zokogás, kinyitottam a  fürdőajtót. Senki sem volt a folyosón. Lementem az első emeletre, majd megálltam a legalsó lépcsőn. A fiúk a nagyszobában beszélgettek. Hallgatózni nem szép dolog, de ilyen helyzetben úgy éreztem szabad. 
 - Shawn, nem tudod felvinni. - hallottam Zane hangját. 
 - Ne is vidd, tök aranyos csaj! - Jared is ott volt. - De amúgy sem tudnád. 
 - De vissza akarom vinni. Egyértelműen vissza akar menni, és ezt meg is értem. - Shawn hangját alig hallottam, olyan halk volt. 
 - Shawn, már megkapta azt a szart! - szólt közbe Nate. - Ha valahogyan lehetséges is lenne hogy visszavidd sem tudnád, mert így nem engedik fel.
 - Tudom, de... - nem fejezte be a mondatot. 
Leléptem a lépcsőről, mire kicsit megreccsent a fapadló és mindenki felém nézett. 
 - Kimehetek... - kezdtem, majd elhallgattam és kijavítottam magamat: - Kimegyek sétálni. 

Shawn alig láthatóan bólintott, a többiek pedig szótlanul bámultak rám. Megfordultam és kisétáltam a házból.

Fogalmam sem volt arrról hogy hova megyek, csak egyszerűen nem tudtam egy helyben ücsörögni. Ha gondolkodnom kell, mindig elmegyek valahova. Például a mólóra... 

Tekintetemet a járdán tartva, szótlanul sétáltam.

Végül móló helyett megfelelő helynek találtam egy padot, ami egy parkszerű helyen, a fák alatt volt, egész közel a srácok házához. Nem akartam közel menni a városhoz, mert arra több volt az ember, itt pedig alig volt rajtam kívül 3-4 személy, de ők is messze tőlem. Próbáltam rájönni miről beszélhetett Nate az előbb. Mit kaptam meg...? Mi az ami miatt nem mehetek vissza? Haza...
Túlságosan bonyolultnak tűnt ez az egész.
Legalább húsz percig ültem egyedül a padon, és hiába nem akartam, de pár könycsepp is legördült az arcomon.
Hirtelen egy alakot pillantottam meg tőlem alig egy méterre, a  pad mellet. Egy gyors mozdulattal letöröltem a könnyeimet és felnéztem rá. Nem az volt akire számítottam. Nate állt a pad mellett.