IV. fejezet

 - Hailey - 
   
 Gyorsan visszatettem a CD-t a többi közé és az ajtó felé fordultam. Shawn lépett be rajta. 
 - Szia. - mondta, miközben becsukta az ajtót. 
Nem válaszoltam, csak bámultam rá. Tényleg ő az. Ő van a lemezborítón, ő szerepel fél éve az újságokban. Eddig hogy nem jöttem rá...? 
 Az ajtó előtt állt szótlanul, akárcsak én, a szoba másik végében.
 Végignéztem rajta alaposabban: menő rocker-cuccokban volt, erős arcvonásai tökéletesen mutattak az ablakon át beszűrődő fényben, barnás-szőke haja pedig szétállt.
 Mondanom kellett volna valamit, de az események túlságosan sokkoltak ahhoz, hogy bátor legyek. Arra vártam hogy ő kezdjen beszélni, ami rövid hallgatás után meg is történt:
 - Ülj le valahova. - mutatott az ágyára és az íróasztal előtti székre. 
 Ismét nem szóltam semmit, de tekintetemet még mindig rajtatartva leültem az ágyra - mivel az közelebb volt hozzám. 
 Pár másodpercig ismét csend lett, majd Shawn lassan elindult az ágy felé. Nem tudom miért, de egy kicsit féltem tőle... Vagy inkább a helyzettől. De mégiscsak meghalt, nem? És most itt van! Itt... Egyáltalán mi az az itt? 
Ahogy lépett párat, kicsit hátrébb húzódtam, mire megállt, és két tenyerét előretartva próbálta jelezni, hogy nem akar rosszat. Vagy, valami ilyesmit.
 Az íróasztalához lépett, kicsit előrébb húzta az előtte lévő széket, és fordítva ült rá; két karját összefonva támaszkodott a háttámlán, az állát pedig a karjára tette.
 - Szóval... - kezdte, majd megköszörülte a torkát, mivel a hangja rekedt volt. - Akkor, most... kérdezz nyugodtan, bármiről. 
Csak most figyeltem meg jobban a hangját. Az biztos, hogy nincs mindenkinek ilyen beszédhangja. Egyszerre volt nyugtató és kedves, de közben férfias is.   
Erőt vettem magamon és megszólaltam: 
 - Oké... Mi ez a hely? 
 - Ez egy... - kezdte, majd kissé összeráncolta a szemöldökét. - Pontosan én sem tudom minek nevezzem... Egy kisebb ország... -szerűség. Itt is vannak városok, terek, ilyesmik. Csak... a víz alatt van. 
 - A víz alatt hol...? 
 - Nem tudom. - vonta meg a vállát. - Valahol... alul. 
 - És... és hogy kerül valaki ide? 
 - Sokan tűnnek el a környéken. A legtöbben megfulladnak, vagy balul sül el a csónakázás, hajózás...lezuhan a repülőgép... - az utolsó szavakat sokkal halkabban mondta ki. 
 - Akkor itt mindenki halott? Meghaltam? - kérdeztem kicsit zaklatott állapotban. 
 - Nem. Jó, vannak akik meghaltak, és most itt élnek, de ez kicsit bonyolult... Itt sokmindent feltaláltak, amit ott fent nem. Tudod, van egy csomó tengeri növény, meg... ilyesmik. A lényeg, hogy itt a holtakat is fel tudják kelteni. Nem minden esetben, de... ez még bonyolultabb. 
 Pár pillanatig mindketten hallgattunk, én pedig gondolkodtam. Ez tényleg bonyolult. Bonyolult és hihetetlen. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy nem álmodom. 
 - Te nem haltál meg. - folytatta. - De meghaltál volna. 
 - Ha...? 
Nem válaszolt, úgyhogy újból én szólaltam meg. 
 - Ha nem mentesz meg. - mondtam, mire ismét a szemeimbe nézett. - Ugye...?
Bólintott, majd lehajtotta a fejét. A széktámlától nem láttam az arcát. 
Nem tudtam elképzelni hogy épp' mire gondolhat. Percekig nem szólalt meg egyikünk sem. 
 - Hogyan jöttök le ide? Valami... sellő vagy? - kérdeztem, mire újból rám emelte a tekintetét. 
 - Nem. Csak, valami hasonló. Mármint, nincs olyan halfarkam, csak... - nem tudta befejezni, ugyanis hirtelen kinyílt az ajtó. 
 - Jössz már? - kérdezte fennhangon a szobába belépő, fésületlen fekete hajú srác. 
Azonnal felismertem: ő volt az a fiú, aki a lemezborító közepén állt, grimaszolva, lehunyt szemmel és kinyújtott nyelvvel.
Rajta is menő rocker-ruhák voltak, és szintén egész helyes volt. Sőt, tipikusan tökéletes rockbandafrontember-típus volt. Valami égkék színű dobozos üdítő volt a kezében.  
 - Igen, mindjárt. - válaszolt neki Shawn. 
 - Hahh, már fel is hozod a csajaidat? - nézett felém vigyorogva, felvont szemöldökkel, majd beljebb jött és becsukta maga után az ajtót. 
 - Kimennél? - kérdezte Shawn, tekintetével követve ahogy a fiú az ágyára fekszik, majd belekortyol az italába.
 - Nem. - közölte egyszerűen, majd ismét beleivott az üdítőjébe. - Szóval, te honnan-valósi is vagy? Még nem láttalak errefelé. - nézett rám, miközben ismét inni kezdett. 
 - Santa Monica. - válaszoltam automatikusan, mire az ágyra köpte a szájában lévő italt. 
 - Mi?! - nézett kikerekedett szemekkel először rám, majd Shawn-ra.
 - Nate, nyugi...! - kezdte Shawn, de a srác a szavába vágott:
 - Te lehoztál egy csajt? Ide? Fentről?! Te kimentél?! - állt fel az ágyról teljesen elképedve. 
 - Nem, nem mentem ki! - váltott Shawn is kissé durvább hangnemre. 
 - Akkor ő hogy kerül ide? - mutatott rám mindkét kezével, tekintetével még mindig Shawnt követve, aki szintén felállt.
 - Majdnem meghalt! 
 - És?! Ott kellett volna hagynod! Így járt! 
 - Magadnál vagy? - képedt el most már Shawn is. 
 - Ezt inkább én kérdezhetném tőled. - mondta immár normális hangnemben a Nate nevű srác, majd elindult az ajtó felé. - Játszod itt a hőst már megint. - szólt vissza lesajnálóan a válla fölött, majd egyszerűen leejtette az üres üdítősdobozt a padlóra, és bevágta maga mögött az ajtót. 
 Shawn fél kezével a homlokát fogta, én pedig azon kaptam magam, hogy az ágy mellett állok. Talán észre sem vettem, hogy a rövid veszekedés alatt felpattanhattam ijedtemben.
 - Bocs. - szólalt meg Shawn. - Az ő nevében is. - vette fel az eldobott üdítősdobozt a földről. 
 - Szimpatikus fiú. - mondtam egy halvány mosollyal az arcomon, mire ő is elmosolyodott. 
 - Hát, ő volt Nate. - mutatott az ajtó felé. - Amúgy jó fej, csak... nehezen viseli a külvilággal kapcsolatos témát, vagy, mi... 
 - Semmi baj. Valahol, megértem... 
 Egyre jobban belezavarodtam a dolgokba, hiába kaptam válaszokat. 
 - Ja, amúgy, nem vagy éhes? - kérdezte, miután kidobta az üdítőt az íróasztal melletti kukába. - Csak, mert már körülbelül este hat óra van, és legalább egy napja nem ettél semmit.
 Csak most vettem észre, hogy az voltam. Eddig - érthetően - más dolgok kötöttek le, de hirtelen nagyon éhesnek éreztem magamat. 
 - De, eléggé. 
 - Akkor, öhm, lejöhetnél a többiekhez vacsorázni. - mondta fél kezét a derekán pihentetve, másik kezével pedig mutogatva. - De, ha még nem szeretnél, akkor hozok fel kaját, vagy valami. 
 - Nem kell, köszi. Lemegyek. - mosolyogtam rá, majd elindultam az ajtó irányába. - Persze, csak ha nem baj. - torpantam meg Shawn előtt fél méterrel. 
 - Dehogy baj. - mosolygott.

Blackout

Shawn Gray

Nathaniel (Nate) Hill

Zane Howell

Cory McDonell

Jared Anderson

III. fejezet

- Hailey - 

 Kiléptünk a kórház bejáratán. 
 Egy... számomra teljesen ismeretlen helyre. Biztos voltam benne, hogy még sosem jártam itt ezelőtt. 
Nem egy egyszerű városi utcán találtam magam. Az út halványvörös kövekből volt, és nem volt rajta egyetlen autó sem. Csak egy-két ember. Nem ehhez szoktam Los Angelesben, de még Santa Monicában sem. Hol vagyok? 
 Ide-oda kapkodtam a fejemet. Minden zöld volt; tele volt az egész táj fákkal, bokrokkal, fűvel, furcsa növényekkel mindenhol. És lámpákkal, amik világítottak. Este van? Felnéztem az égre. Nem volt ég. Nagyon magasan egy halványfehér, szinte átlátszó, üvegrétegnek tűnő valami alatt voltunk. Az üveg - vagy bármi is volt az - másik oldalán sötétkék, szinte már fekete valami volt. Nemsokára arra is rájöttem, hogy az a valami víz. Messzebb néztem, de nem láttam az üveglap végét.
 Kezdtem bepánikolni. Nem tudom miért, de megszorítottam Shawn kezét, pedig ő is legalább annyira volt idegen számomra, mint ez a hely. 
 Kikerekedett szemeimmel ránéztem. Legalább egy hosszú percig csak bámultuk egymást, amikor végre megszólaltam:
 - Hol vagyunk? - a hangom annyira vékony volt, hogy azt hittem talán meg sem hallja.
 - Lent. - Shawn hangja is halk volt. 
 - Hol lent...? - kérdeztem, bár a választ már sejtettem. 
 - A tengerben. Vagyis, az óceánban. Lent. Nagyon lent...
 Elengedtem Shawn kezét, és még egyszer felnéztem. Nyeltem egy nagyot, majd megpróbáltam viszonylag egyenletesen venni a levegőt. Semmit sem értettem. 
 - Mi van?! - ráztam meg a fejemet, amitől ismét fájni kezdett. Két kézzel odakaptam, amitől a kötés alatti seb is fájni kezdett. 
Szorított a kötés, úgyhogy teljes erőmet bevetve letéptem, majd eldobtam. 
Álmodom. Erre az egészre a magyarázat csakis ez lehet. Fogalmam sem volt mit csináljak, merre menjek, de leléptem a kórház előtti kőlépcsőről, és megindultam a járdán.
 - Hé, most hova mész? - fogta meg Shawn a karomat, mire megálltam és a szemébe néztem. 
 - Te hoztál ide? - kérdeztem elhaló hangon.
Bólintott. 
 - Miért?
 - Mert... - kezdte, majd elhallgatott. - Ígérem, hogy mindent el fogok mondani. 
Megint nem tudom miért, de a tekintetéből sugárzó nyugalom ismét meggyőzött.


- Shawn -  

 Szótlanul sétált mellettem. A kezét nem mertem megfogni. Azt sem tudom az előbb miért tettem. Hiszen ő nem ismer. 
 A szemem sarkából őt figyeltem. Ide-oda pillantgatott, és mindent hosszasan bámult. Néha még engem is. Zaklatott volt - bár ezt teljesen megértettem.
Nem tudtam mit kéne tennem. Megmentettem, ide hoztam. Az biztos, hogy előbbit helyesen tettem. De talán nem ide kellett volna hoznom. Viszont, én ott fent nem mehetek semerre... Ha felismernének... 
Ő viszont mit fog itt csinálni? Többet nem mehet fel, nem találkozhat az ismerőseivel...
 A baj az, hogy én magam sem tudtam eldönteni; önzőségből hoztam ide, vagy mert így láttam legjobbnak...?


- Hailey - 
        
 Alig negyed órát sétálhattunk, amikor Shawn megállt az egyik ház előtt. Itt még a házak is furcsák voltak: mindegyik valami fémből volt építve, és egyszínűre voltak festve. Ennek a házszerűségnek furcsa, szögletes alakja volt, és sötétkékre volt festve. Ránézésre meg tudtam állapítani, hogy legalább három emelete volt.
 Shawn kinyitotta az épület fehér színű ajtaját, majd előreengedett. Lassan felsétáltam az ajtó előtti pár lépcsőfokon. Beléptem az ajtón, majd alig fél méterre tőle megálltam, amíg Shawn visszazárta az ajtót.
 Egy rövid folyosón álltam. Egyik oldaláról egy ajtó nyílt, a másik oldalán pedig egy fehér lépcső volt. A folyosó végén valószínűleg egy nagy szoba lehetett, ahonnan hangokat hallottam. Férfihangokat.
 Shawn halkan bezárta az ajtót, majd megállt mellettem, és egyik ujját a szájához emelve jelezte, hogy maradjak csöndben, majd másik kezével a lépcső felé mutatott. 
 - Menj fel, és menj be a szobámba. Második emelet, rá van írva a nevem az ajtóra. - súgta a fülembe. 
Szót fogadtam, és csendben felosontam a lépcsőn, amíg Shawn elindult a hangok irányába. Odafent egy folyosó, újabb szobák és még egy lépcső volt. A három ajtó közül kettőre egy-egy név volt ráírva,  harmadikon pedig nem volt semmi, de úgy döntöttem nem nézek be. 
Felsétáltam a következő lépcsőn is, majd itt is elolvastam az ajtók feliratait. Az első kettőn számomra ismeretlen nevek szerepeltek: Cory McDonell és Nathaniel Hill, a harmadik ajtón viszont megtaláltam a Shawn Gray feliratot. Megfogtam a kilincset és benyitottam. Ez volt az első olyan hely, ami teljesen hétköznapian és normálisan nézett ki. Egy egyszerű ágy volt az ablak alatt, teledobálva ruhákkal, egy nagy szekrény a sarokban, ezeken kívül pedig egy íróasztal, pár polc, és egy sarok, ami már nem volt megtalálható mindenki szobájában: egy mikrofonállvány, egy akusztikus- és két basszusgitár, plusz egy hifi-berendezés és egy teljes polcnyi kazetta és CD volt ott. 
 Odamentem a CD-khez és nézegetni kezdtem őket. Volt pár olyan előadó, amit én is szerettem, mint például a Linkin Park, 30 Seconds To Mars, Eminem, Green Day, Nirvana, Nickelback, és voltak olyanok is, amiket nem is ismertem. Aztán találtam egy lemezt, aminek a borítója hirtelen eszembe juttatta, honnan volt Shawn olyan ismerős. Rajta volt a lemezborítón. Négy másik helyes sráccal együtt. Ez az a kép volt, amit hónapok óta majdnem minden újságban meg lehetett találni. Középen egy kusza, fekete hajú srác volt lehunyt szemmel és kinyújtott nyelvvel. Egyik oldalán Shawn és egy másik, tejfölszőke hajú fiú mosolygott, a másik oldalán pedig egy félmeztelen, teletetovált, fültágítós és piercinges fiú, mögötte pedig egy hosszú, raszta hajú srác állt dobverőkkel a kezében. Fejük felett a Blackout felirat díszelgett.
 Ez volt az a pillanat, amikor teljesen leblokkoltam. De ők meghaltak. Akkor én is tényleg meghaltam? Vagy álmodok? Szerettem volna ezt hinni, de sajnos a történtek elég valóságosnak tűntek. 
 A következő percben kinyílt az ajtó.                         

II. fejezet

-Shawn-
 
 Azt hiszem mennem kéne. Tuti, hogy Nate már legalább tíz perce rám vár.
Ő pedig már amúgy is elment. Sokkal tovább volt kint, mint szokott, és most közelebb tudtam menni hozzá. A sziklák között nem vett észre. 
 Lebuktam a víz alá, és elindultam. 
 Alig mentem pár métert, amikor kiáltást hallottam a közelből. Ti arra menjetek, bekerítjük! Férfihang volt. Megálltam. Nevetést is hallottam, majd szapora lépteket. Visszamentem. Fejemet kidugtam a vízből, de nem láttam semmit. Csak füleltem, hátha hallok még valamit. Rossz előérzetem volt. Kit akarnak bekeríteni...? Csak ő volt a közelben. Ugye, nem...?
Hosszú percekig semmit sem hallottam. Már biztos valahol a városban vannak. Közelebb mentem az egy-két méter magas sziklákhoz, és felmásztam rájuk. Szinte teljesen sötét volt, de a lámpák megvilágították valamennyire az utcákat. Nem láttam senkit a szembe lévő utcában. 
Kimenjek? Nem, nem szabad. Mi van ha valaki meglát? És mi van ha ő ismert, amikor még..? Nem mehetek ki. 
Még egy-két percig ültem a sziklákon, amikor újabb lépteket hallottam. Jobbra néztem: két férfi közeledett a mólóhoz. Hirtelen visszaugrottam a vízbe, és újból a móló alatti sziklák közé bújtam. Nem hiszem, hogy észrevettek. Nem csak sötét volt, hanem az eső is egyre jobban zuhogott. 
Egyre hangosabb, gyors lépteket hallottam az utcák felől is. Ezek az ő léptei. A hangokból is meg tudtam állapítani, hogy fut. Léptei csattogtak a vizes úton. Egyre közelebb jött, majd megállt.
 Pár pillanatig csend volt, majd újra a férfiak hangját hallottam. Röhögcséltek és értelmetlen szavakat mondogattak. Egyértelműen részegek voltak.
Ekkor egyre gyorsabban haladó lépteket hallottam a fejem fölött. 
 - Hé, kapd el!               
 - Ne hagyd leugrani!
Pont amikor felfogtam mi történik, csobbanást hallottam a hátam mögül. Basszus! 
A víz alá buktam, és a hang felé úsztam. Hiába nagyon jók az érzékszerveim; ekkora sötétségben és viharban, a sziklákhoz csapódó hullámok között még én sem láttam elég jól. Kétségbeesetten úszkáltam ide-oda, amikor vérszagot éreztem. A sziklák felé pillantottam, és egy-két méterre tőlem megpillantottam őt. 

 
-Hailey-

 Kinyitottam a szememet. Furcsán és homályosan láttam, először minden összemosódott előttem. Meghaltam? Addig pislogtam, amíg nem láttam viszonylag jól. 
Egy fehér plafont láttam, majd kirajzolódott rajta egy kerek lámpa is. Hirtelen felültem, majd hihetetlen fájdalom hasított a fejembe. Mindkét kezemmel odanyúltam, és nyögve visszadőltem az ágyra. Most már meg tudtam állapítani, hogy valószínűleg egy ágyban fekszem.
 - Jól vagy? - kérdezte egy ismeretlen, kissé kétségbeesett hang. 
Abbahagytam a nyögést, és a hang irányába fordítottam a fejemet. Egy szőke hajú, zöldes-kékes-meghatározhatatlan szemű fiú ült az ágy melletti széken. 
A meglepettségtől  elég furán nézhettem ki; kikerekedtek a szemeim és a szám is tátva maradt. 
 - Jól vagy? - kérdezte meg ismét, most a szemöldökét ráncolva. Megfigyeltem, hogy vastag szemöldökei vannak, de jól állnak neki.
 - Igen. - nyögtem ki, majd újból a fejemhez kaptam. - Vagyis, nem. - ráztam meg enyhén a fejemet, de nem kellett volna; ettől csak még jobban fájni kezdett.
 - Ennyire fáj? - kérdezett megint. 
Hosszú pillanatokig nem szólaltam meg. Csak elmerengtem a szemeiben. Én ismerem ezt a srácot.
 - Te ki vagy? - kérdeztem végül. 
 - Öhm, az, titok. - mondta szaggatottan. - Nem fáj a fejed? Szédülsz, émelyegsz, vagy ilyesmi? 
 - Már láttalak valahol. 
 - Érted amit mondok? - ráncolta össze ismét a szemöldökét. 
 - Ühüm. - bólintottam lassan, hogy ne fájduljon meg a fejem. 
 - Oké. Mi a neved? 
 - Te sem mondtad meg, én sem fogom. - makacskodtam, miközben a fejemet tapogatva rájöttem, hogy egy vastag gézszalag van  körbekötve a fejemen. 
 - Nem azért kérdeztem. - jelent meg egy halvány mosoly az arcán. - Emlékszel a nevedre?
 - Persze. Hailey Cook. 
 - Rendben. - mosolyodott el még jobban. 
 - És most elárulod a nevedet? 
 - Shawn Gray. [ejtsd: S'ón Gréj] 
 - Aha. És... hol vagyok? - néztem körbe újból. Valószínűleg egy fehér kórházi szobában voltam. Láttam egy asztalt, amin mindenféle füvek és növények voltak (ez fura volt), egy polcot tele gyógyszerekkel, egy mosdókagylót, és még egy infúzió is volt az egyik sarokban. 
 - Öhm... Kórházban. 
 - Azt sejtettem. De hol? - néztem megint rá. 
 - Az most mindegy. 
 - Hát, jó. - ráncoltam össze most én a szemöldökeimet. - És... hogy kerültem ide? 
 - Nem emlékszel...?
Megráztam a fejemet, mire az ismét fájni kezdett, bár most egyáltalán nem annyira, mint ezelőtt. 
 - Tengerpart, este. Vihar... - beszélt tőszavakban, amitől először csak összezavarodtam. Aztán kezdtek előtörni az emlékek. 
Emlékeztem rá, ahogy futok a sötétben lámpákkal megvilágított utcákban. Eső is volt. Egyre erősebben zuhogott. Hirtelen minden beugrott. De, nem haltam meg? Hogyhogy nem haltam meg? 
 - Hogyhogy nem haltam meg? - mondtam ki hangosan is, majd a szemeibe néztem. 
Meglepődött a kérdésemen. Válaszra nyitotta a száját, aztán nem sokára vissza is csukta. 
 - Nem is volt ott senki. - szólaltam meg újból. 
 - Izé... arra jártam amikor leugrottál. 
 - Biztos nem volt ott senki. - mondtam, majd felültem. A hirtelen mozdulattól ismét megfájdult a fejem, mire felszisszentem. 
 - Hé, hé, feküdj vissza! - hajolt hirtelen felém.
 - Nem, így jó. - emeltem fel az egyik kezemet. - Te húztál ki a vízből?
 - Hát... ezt, így, szó szerint nem mondhatjuk, de... valahogy úgy. 
Kérdőn néztem rá. Ebből konkrétan semmit sem értettem. 
Már nyitottam a számat, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. Mindketten odanéztünk: egy magas, átlagos kinézetű férfi lépett be a szobába. A hosszú, fehér köpenye alapján orvos volt. 
 - Hogy van? - kérdezte, azt hiszem a mellettem ülő, Shawn nevű fiútól. 
 - Jól. A feje még fáj, de már emlékszik mindenre.  - válaszolt a szőke srác. Miért nem engem kérdez? Nem vagyok hülye.
 - Rendben. Mióta van ébren?
 - Úgy maximum negyed órája. 
 - Az jó, akkor emlékezetkiesésre a későbbikben sem számíthatunk, és a sebet is lekezeltük, szóval akár el is engedhetem. Még pár napig meglehet hogy fájni fog, de te majd tudod mit kell rá használni. - mutatott Shawn-ra a kezében lévő tollal. 
 - Persze. Na, gyere. - állt fel Shawn, és felém nyújtotta egyik karját. Először nem mertem megfogni a kezét, de a szemeiben lévő szelídség megnyugtatott. - Nem bántalak. - mondta félig nevetve, mire halványan elmosolyodtam, és megfogtam a kezét. 
Lesegített az ágyról. Ahogy két lábra kerültem, kicsit megszédültem, és ennek következtében meginogtam. 
 - Hopp! - fogott meg Shawn mindkét karjával. 
Felnéztem rá és megejtettem egy szerény mosolyt. Hozzám képest nagyon magas volt: legalább egy fejnyi magasságkülönbség volt köztünk. 
Visszamosolygott rám, majd lassan elengedett. Most stabilan meg tudtam állni a lábaimon. Ugyanaz a világos csőfarmer, fehér cipő és fehér kötött pulcsi volt rajtam, mint amikor a vízbe ugrottam. A farmerem még kicsit vizes volt. 
 Elindultam az ajtó felé, amikor a doki újból megszólalt:
 - Ezt vigyétek el. - mondta, majd Shawn felé dobott egy üvegcsét, aki sikeresen elkapta. - Ja, és máskor ne ússz ki egészen a sziklákig. - mosolygott rám barátságosan. 
 - Én, én nem... - kezdtem, de Shawn kitolt az ajtón, még mielőtt befejezhettem volna.
Ismét értetlenül néztem rá, ő viszont nem nézett rám. 
 - Gyere. - mondta, majd megfogta a kezemet és elindult a folyosón. 
Egyáltalán nem féltem tőle, sőt, megnyugtató volt a jelenléte. Azonban, mégiscsak egy idegen volt. Én pedig épp' egy idegen helyen mászkáltam vele. 
 - Várj! - mondtam, majd megtorpantam. 
Rám nézett. 
 - Hol van anyu? 
 - Tessék? 
 - Anyu. Nincs itt? - kérdeztem szemöldökráncolva, mire csak megrázta a fejét.
Elengedtem Shawn kezét, aztán a zsebemhez nyúltam és kivettem belőle a mobilomat. Nem tudtam bekapcsolni. 
 - Elromlott. - mondtam. - Itt a mobilod? - kérdeztem ismét a szemeibe nézve.
 - Nincs... mobilom. - mondta kissé szomorúan. 
 - Ó. Akkor... biztos van itt egy telefon. 
 - Nem, nincs... - mondta halk hangon. 
 - De, akkor...? Jó, mindegy. Kocsid van? Haza tudsz vinni? 
Nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét és lesütötte a szemeit. 
 - Mi a baj...? - mentem kicsit közelebb hozzá, mire feljebb emelte a fejét és pár hosszú pillanatig mélyen a szemeimbe nézett. 
Aztán újból lehunyta a szemeit, és lehajtotta a fejét.
 - Nem... nem találkozhatsz az anyukáddal... 
 - Tessék? 
 - Nem fogod látni többet... - mondta az eddiginél is halkabban. 
 - Mi van? - ráztam meg a fejemet, amitől ismét fájni kezdett a fejem, mire felszisszentem és fél kezemmel odakaptam. 
 - Jól vagy? - nyitotta ki Shawn újból a szemét. 
 - Igen... De... miről beszéltél? 
 - Mindegy... Majd, megérted...El fogom magyarázni, csak nem itt. - nézett körbe a folyosón, ami egyre jobban tele lett emberekkel. 
 - Most magyarázd el! Történt vele valami? - kezdtem egyre jobban kétségbeesni. 
 - Nem, dehogy! Veled... veled történt valami. 
 - Meghaltam? - zavarodtam össze még jobban.
Halványan, és valamennyire keserűen elmosolyodott. 
 - Esküszöm, hogy mindent el fogok magyarázni. Csak kérlek, gyere velem. 
Válaszolni akartam valamit, de nem tudtam eldönteni mit mondjak. Végül bólintottam egyet, és utána mentem a folyosón. 

I. fejezet

Kezdet

Santa Monica - július 10., 18:45

 Abban a szobában állok, amelyik ezelőtt apa szigorúan személyes területe volt. A bútorok kissé már beporosodva, de még így is letisztultan állnak. A falak tele vannak családi fotókkal, az íróasztala pedig munkapapírokkal és dossziékkal. Még mindig olyan szétszórt állapotban, ahogy hagyta őket. Most pedig nekem kéne mindezeket belepakolnom a kezemben tartott dobozokba.

Egy pillanatra lehetetlennek tűnt a feladat, de erőt vettem magamon, és nekiláttam a sok papír összekötözésének és elrakásának.

 Még a forgószéke sem volt a megszokott helyén; az asztaltól körülbelül fél méterre el volt tolva. Elképzeltem, amint megkapja azt a hívást, az utolsó hívását, és felugrik a székéből, félbehagyva minden elkezdett munkáját.

Azt már nem tudtam elképzelni, ahogy visszajön, és mindent tökéletesen a helyére tesz, mert ez már nem történhetett meg.

 Mire minden érzelmemet visszafolytva elpakoltam az összes papírt, képet és kacatot amit a szobában találtam, már este nyolc volt.

 A dobozokat a szobában hagytam, majd megkerestem anyut, aki épp' a konyhában kűzdött a kávéfőzővel. Mindig elromlott, de apa pár perc alatt meg szokta javítani. Nem, erre nem gondolhatok. Nem akarok erre gondolni. Rá gondolni.

 - Végeztem.  - mondtam, mire anyu felnézett.

 - Á, remek. Ez viszont megint elromlott. - tette csípőre a kezét. Vagyis, inkább a hasára, ami már elég nagy volt, ugyanis a -7 hónapos húgom lakta.

 - Kiviszem a szemetet. - mondtam, azt hiszem életemben először. Motanában valahogy mindent megteszek, amivel seígítek anyának, vagy ami lefoglal.

Választ nem kaptam, de ezt betudtam annak, hogy a kávéfőző valami furcsa hangot adott ki, így anyát inkább az foglalta le.

 A konyhai szemeteszsákkal a kezemben vettem ki a szórólapokat és újságokat a postaládából, majd kidobtam a zsákot a kukába.

 Befelémenet az újságokat nézegettem, és még mindig az egyiken volt a szemem, amikor leültem az étkezőasztalhoz. Kiadó lakások, eladó kocsik, béna társkereső szövegek, értelmetlen sztárcikkek, egy újabb cikk a fél éve meghalt rockbandáról. Négy tipikus helyes tinikedvenc mosolygott rám a cikkhez mellékelt képről. A történetet már kívülről tudom. Mindenki kívülről tudja. Koncertezni indultak a sokadik turnéjuk közepén, és egy szerencsétlen baleset következtében a tengerbe zuhant a magánrepülőgépük. Fél éve, hogy eltűntek, de még mindig velük foglalkozik az összes lap. Én is ismertem egy-két dalukat, és persze engem is megrázott a halálhírük, de elgondolkodtat, hogy mekkora különbségek lehetnek egyes emberek közt. Ők négyen zenélgettek, és már fél éve, hogy meghaltak, az apám viszont alig egy hónapja, és rendőrfőkapitányként szinte egész életében bűnözőket hajkurászott, de róla már nem cikkez senki.  

 - Mi az? - zökkentett ki a gondolataimból anyu, aki immár egy gőzölgő kávéval a kezében ült le a mellettem lévő székre.

 - Semmi... Csak elgondolkodtam. - válaszoltam, miközben egy enyhe mosolyt erőltetve az arcomra letettem az újságokat az asztalra.

 - Megint róluk írnak? - kérdezte fejével az újság címlapján mosolygó fiúk képe felé biccentve, két kezét a csészén tartva. Nem tudtam elképzelni hogyan tud így megfogni egy valószínűleg forró kávéscsészét.

 - Aha. Még mindig.

Csak erőtlenül bólintott egyet, majd a kávéjába bámulva elgondolkodott.

 - Figyelj. - törtem meg a legalább két percig tartó csendet, mire felnézett. - Kimegyek a partra, jó?

 - Jó. - mondta kissé bizonytalanul. - De legfeljebb tízre érj haza.

 - Oké. - álltam fel.

 - És a mólóhoz menj, ne a sziklákhoz! - szólt utánam, amikor már az ajtóban jártam.

 Alig 15 perc múlva egy mólón ültem, és a pulcsim ujját nyújtogatva bámultam a tengert. Nem a parti mólóhoz mentem, mert ott ilyenkor még viszonylag sokan vannak. És ezt a messzebbi, magasabbat amúgy is jobban szeretem. Sehol senki, csak néha egy-egy idős pár, vagy egy hozzám hasonló gondolataiban elmerengni kívánó személy jön errefelé.

 Maximum egy órának tűnt az idő, amit mély gondolataim társaságában töltöttem el, az egyre jobban hullámzó vizet és egyre sötétebb felhőket bámulva. Azonban amikor a távolabb lévő parton már alig sétált egy-két ember, és szinte már teljesen be is sötétedett, észhez kaptam, és megnéztem az időt a mobilomon. 22:34-et mutatott, és három nem fogadott hívásom is volt anyutól 22:16-kor. Véletlenül lehalkíthattam, azért nem hallottam.

Gyorsan felpattanam, és írtam egy gyors SMS-t anyunak, hogy ne aggódjon. Futólépésben mentem végig a mólón, miközben elkezdett cseperegni az eső. 

 Már vagy öt perce sétáltam hazafelé az egyre sűrűbb esőben, amikor valaki a hátam mögül megszólított.

 - Hé! Hova sietsz? - kérdezte egy ismeretlen hang.

Hátranéztem, és 4-5 alakot pillantottam meg tőlem körülbelül 30 méterre. A járásuk és a beszédük, valamint a folyamatos röhögcsélésük alapján részegek voltak.

Nem válaszoltam, hanem mégszaporábban kezdtem venni a lépteimet.

 - Várj már! - szólt egy másik hang.

 - Nem akarsz szórakozni egy kicsit? Még egy italt is fizetek neked! - a hang tulajdonosa a többihez képest józan volt.

 Szinte futásnak eredtem. Nem néztem vissza, de meg tudtam állapítani, hogy egyre távolabb vannak tőlem.

 Már csak két utcányira voltam a házunktól, amikor befordultam az egyik sarkon. Vagyis, fordultam volna, ha a kanyarban nem áll velem szemben két, nálam sokkal magasabb pasas.

Egy tizedmásodpercre hátrapillantottam, és már csak három fiatalabb férfit láttam közeledni a hátam mögül. Bekerítettek.

 Hirtelen elkapott a pánikroham, és hihetetlen sebességgel futásnak eredtem a házunkkal ellentétes irányú utcába. A házunk felé vezető utat elállta a két magasabbik srác.

 Amennyire ilyen helyzetben tudtam, próbááltam gondolkodni. Most a part felé futok, és ha szerencsém van, mind az öten mögöttem jönnek, és így körbe tudok futni a házunkig.

Futás közben hátra-hátra pillantottam, de nem tudtam megállapítani hányan vannak mögöttem. Az eső már majdnem zuhogott, és csak sötét alakokat láttam. Az biztos, hogy kettő utánam futott, hátul pedig legalább tíz másik alakot láttam, akik csak álltak vagy sétáltak. Lehet, hogy a futáshoz túl részeg tagok is köztük voltak, de a legtöbbjük csak épp' errejáró személy volt, akiket látszólag kicsit sem érdekeltek az események.

 Elértem addig a mólóig, ahol nemrég ültem, majd mentem volna tovább, viszont megpillantottam két pasit, akiket biztosan láttom az ittas bandában.

 Balról már közeledett az alkoholtól futni nemigen tudó másik kettő, úgyhogy villámterv állt elő: fuss, amerre csak tudsz.

A part mellett futottam, miközben a háttérből hallottam egy-egy újabb szólongatást, és a csengőhangomat a zsebemből.

 Azon kaptam magam, hogy a sziklás mólótól pár méterre állok. Előttem az esőtől alig látható, üres part, jobbra újabb üres utcák, mögöttem pedig valahol a házunk, és öt engem kergető pasi. Az utcák felé vettem az irányt, mert ez tűnt a legokosabb ötletnek, ám egy, a járdán sétáló férfi zsebre tett kézzel és kapucnival a fején, röhögve megindult felém. Hátrálni kezdtem, mire egyre gyorsabb léptekkel kezdett közeledni. A sziklákkal körülvett móló felé fordultam, és megálltam előtte, ugyanis semerre sem tudtam futni. Nem öten voltak, hanem hatan. Csak a mögöttem lévő végtelen part felől nem jött felém senki, de arra minek fussak? Hogy még messzebb kerüljek a házunktól? Lenne értelme?
Utolsó erőmből akkorát sikítottam, amekkora csak ki tudott jönni a torkomon. A vihartól talán senki sem hallotta.

 Már csak alig pár méterre voltak tőlem mindkét oldalról,és már azt hitték nyertek, amikor hirtelen ötletből újból a móló felé fordultam, majd végigfutottam rajta. Az eső teljes erejéből zuhogott, az ázott farmerom zsebéből pedig még mindig szólt a csengőhangom.

 Még egyszer hátranéztem, s láttam, hogy már mind a móló másik végén állnak. Azt hiszem az egyik mondott is valamit, de nem hallottam az eső és a parti sziklákhoz csapódó hullámok miatt.

 Lehunytam a szemem, futottam pár utolsó lépést, és a vízbe ugrottam.

 Semmit sem láttam, kivéve a sötét vízen átszűrődő villámok fényeit. A hullámok miatt nem tudtam feljönni a felszínre, s úgy éreztem egyre lejjebb süllyedek. A futás miatt nem volt elég erőm hozzá, hogy legyőzzem a hullámokat.

 Feladtam. Ameddig tudtam, nyitva tartottam a szememet, hátha látok még valamit. Az utolsó dolgot, amit életemben látok. Nem pergett le az élet a szemem előtt, ahogy az állítólag ilyenkor szokott.

 Jött egy újabb erőteljes lökés, erős ütést éreztem a fejemen, aztán lehunytam a szememet...   

     

Bevezető

Először is üdvözöllek a blogomban! :)

 Ez a blogom is inkább könyvszerű lesz, mint blogszerű, mert egyszerűen nem tudok röviden fogalmazni és túlságosan összesűríteni az eseményeket. Remélem nem baj.
A történetet nem árulom el előre, de nagyjából az elején egyszerűen rá lehet jönni. :) 
Egy lányról szól (mily' meglepő, nem?). A családjában tragédia történt, s ismét történni fog egy, ami leginkább őt érinti. Most ebből te semmit sem értettél, pedig megpróbáltam sejtelmesen megfogalmazni. Hahh, na mindegy.
Esetleg még megemlíthetem azt is, hogy nagy szerepe van a sztoriban egy rockbandának, valami titokzatos és misztikus dolognak, és legfőképp a víznek. 
 Sok ihletem van a történethez, úgyhogy valszeg gyakran fogom írni. 
 Ha kedvet kaptál hozzá, olvass bele, kommentelj, kövess, írj, satöbbi. 

xoxo

Hailey