III. fejezet

- Hailey - 

 Kiléptünk a kórház bejáratán. 
 Egy... számomra teljesen ismeretlen helyre. Biztos voltam benne, hogy még sosem jártam itt ezelőtt. 
Nem egy egyszerű városi utcán találtam magam. Az út halványvörös kövekből volt, és nem volt rajta egyetlen autó sem. Csak egy-két ember. Nem ehhez szoktam Los Angelesben, de még Santa Monicában sem. Hol vagyok? 
 Ide-oda kapkodtam a fejemet. Minden zöld volt; tele volt az egész táj fákkal, bokrokkal, fűvel, furcsa növényekkel mindenhol. És lámpákkal, amik világítottak. Este van? Felnéztem az égre. Nem volt ég. Nagyon magasan egy halványfehér, szinte átlátszó, üvegrétegnek tűnő valami alatt voltunk. Az üveg - vagy bármi is volt az - másik oldalán sötétkék, szinte már fekete valami volt. Nemsokára arra is rájöttem, hogy az a valami víz. Messzebb néztem, de nem láttam az üveglap végét.
 Kezdtem bepánikolni. Nem tudom miért, de megszorítottam Shawn kezét, pedig ő is legalább annyira volt idegen számomra, mint ez a hely. 
 Kikerekedett szemeimmel ránéztem. Legalább egy hosszú percig csak bámultuk egymást, amikor végre megszólaltam:
 - Hol vagyunk? - a hangom annyira vékony volt, hogy azt hittem talán meg sem hallja.
 - Lent. - Shawn hangja is halk volt. 
 - Hol lent...? - kérdeztem, bár a választ már sejtettem. 
 - A tengerben. Vagyis, az óceánban. Lent. Nagyon lent...
 Elengedtem Shawn kezét, és még egyszer felnéztem. Nyeltem egy nagyot, majd megpróbáltam viszonylag egyenletesen venni a levegőt. Semmit sem értettem. 
 - Mi van?! - ráztam meg a fejemet, amitől ismét fájni kezdett. Két kézzel odakaptam, amitől a kötés alatti seb is fájni kezdett. 
Szorított a kötés, úgyhogy teljes erőmet bevetve letéptem, majd eldobtam. 
Álmodom. Erre az egészre a magyarázat csakis ez lehet. Fogalmam sem volt mit csináljak, merre menjek, de leléptem a kórház előtti kőlépcsőről, és megindultam a járdán.
 - Hé, most hova mész? - fogta meg Shawn a karomat, mire megálltam és a szemébe néztem. 
 - Te hoztál ide? - kérdeztem elhaló hangon.
Bólintott. 
 - Miért?
 - Mert... - kezdte, majd elhallgatott. - Ígérem, hogy mindent el fogok mondani. 
Megint nem tudom miért, de a tekintetéből sugárzó nyugalom ismét meggyőzött.


- Shawn -  

 Szótlanul sétált mellettem. A kezét nem mertem megfogni. Azt sem tudom az előbb miért tettem. Hiszen ő nem ismer. 
 A szemem sarkából őt figyeltem. Ide-oda pillantgatott, és mindent hosszasan bámult. Néha még engem is. Zaklatott volt - bár ezt teljesen megértettem.
Nem tudtam mit kéne tennem. Megmentettem, ide hoztam. Az biztos, hogy előbbit helyesen tettem. De talán nem ide kellett volna hoznom. Viszont, én ott fent nem mehetek semerre... Ha felismernének... 
Ő viszont mit fog itt csinálni? Többet nem mehet fel, nem találkozhat az ismerőseivel...
 A baj az, hogy én magam sem tudtam eldönteni; önzőségből hoztam ide, vagy mert így láttam legjobbnak...?


- Hailey - 
        
 Alig negyed órát sétálhattunk, amikor Shawn megállt az egyik ház előtt. Itt még a házak is furcsák voltak: mindegyik valami fémből volt építve, és egyszínűre voltak festve. Ennek a házszerűségnek furcsa, szögletes alakja volt, és sötétkékre volt festve. Ránézésre meg tudtam állapítani, hogy legalább három emelete volt.
 Shawn kinyitotta az épület fehér színű ajtaját, majd előreengedett. Lassan felsétáltam az ajtó előtti pár lépcsőfokon. Beléptem az ajtón, majd alig fél méterre tőle megálltam, amíg Shawn visszazárta az ajtót.
 Egy rövid folyosón álltam. Egyik oldaláról egy ajtó nyílt, a másik oldalán pedig egy fehér lépcső volt. A folyosó végén valószínűleg egy nagy szoba lehetett, ahonnan hangokat hallottam. Férfihangokat.
 Shawn halkan bezárta az ajtót, majd megállt mellettem, és egyik ujját a szájához emelve jelezte, hogy maradjak csöndben, majd másik kezével a lépcső felé mutatott. 
 - Menj fel, és menj be a szobámba. Második emelet, rá van írva a nevem az ajtóra. - súgta a fülembe. 
Szót fogadtam, és csendben felosontam a lépcsőn, amíg Shawn elindult a hangok irányába. Odafent egy folyosó, újabb szobák és még egy lépcső volt. A három ajtó közül kettőre egy-egy név volt ráírva,  harmadikon pedig nem volt semmi, de úgy döntöttem nem nézek be. 
Felsétáltam a következő lépcsőn is, majd itt is elolvastam az ajtók feliratait. Az első kettőn számomra ismeretlen nevek szerepeltek: Cory McDonell és Nathaniel Hill, a harmadik ajtón viszont megtaláltam a Shawn Gray feliratot. Megfogtam a kilincset és benyitottam. Ez volt az első olyan hely, ami teljesen hétköznapian és normálisan nézett ki. Egy egyszerű ágy volt az ablak alatt, teledobálva ruhákkal, egy nagy szekrény a sarokban, ezeken kívül pedig egy íróasztal, pár polc, és egy sarok, ami már nem volt megtalálható mindenki szobájában: egy mikrofonállvány, egy akusztikus- és két basszusgitár, plusz egy hifi-berendezés és egy teljes polcnyi kazetta és CD volt ott. 
 Odamentem a CD-khez és nézegetni kezdtem őket. Volt pár olyan előadó, amit én is szerettem, mint például a Linkin Park, 30 Seconds To Mars, Eminem, Green Day, Nirvana, Nickelback, és voltak olyanok is, amiket nem is ismertem. Aztán találtam egy lemezt, aminek a borítója hirtelen eszembe juttatta, honnan volt Shawn olyan ismerős. Rajta volt a lemezborítón. Négy másik helyes sráccal együtt. Ez az a kép volt, amit hónapok óta majdnem minden újságban meg lehetett találni. Középen egy kusza, fekete hajú srác volt lehunyt szemmel és kinyújtott nyelvvel. Egyik oldalán Shawn és egy másik, tejfölszőke hajú fiú mosolygott, a másik oldalán pedig egy félmeztelen, teletetovált, fültágítós és piercinges fiú, mögötte pedig egy hosszú, raszta hajú srác állt dobverőkkel a kezében. Fejük felett a Blackout felirat díszelgett.
 Ez volt az a pillanat, amikor teljesen leblokkoltam. De ők meghaltak. Akkor én is tényleg meghaltam? Vagy álmodok? Szerettem volna ezt hinni, de sajnos a történtek elég valóságosnak tűntek. 
 A következő percben kinyílt az ajtó.