I. fejezet

Kezdet

Santa Monica - július 10., 18:45

 Abban a szobában állok, amelyik ezelőtt apa szigorúan személyes területe volt. A bútorok kissé már beporosodva, de még így is letisztultan állnak. A falak tele vannak családi fotókkal, az íróasztala pedig munkapapírokkal és dossziékkal. Még mindig olyan szétszórt állapotban, ahogy hagyta őket. Most pedig nekem kéne mindezeket belepakolnom a kezemben tartott dobozokba.

Egy pillanatra lehetetlennek tűnt a feladat, de erőt vettem magamon, és nekiláttam a sok papír összekötözésének és elrakásának.

 Még a forgószéke sem volt a megszokott helyén; az asztaltól körülbelül fél méterre el volt tolva. Elképzeltem, amint megkapja azt a hívást, az utolsó hívását, és felugrik a székéből, félbehagyva minden elkezdett munkáját.

Azt már nem tudtam elképzelni, ahogy visszajön, és mindent tökéletesen a helyére tesz, mert ez már nem történhetett meg.

 Mire minden érzelmemet visszafolytva elpakoltam az összes papírt, képet és kacatot amit a szobában találtam, már este nyolc volt.

 A dobozokat a szobában hagytam, majd megkerestem anyut, aki épp' a konyhában kűzdött a kávéfőzővel. Mindig elromlott, de apa pár perc alatt meg szokta javítani. Nem, erre nem gondolhatok. Nem akarok erre gondolni. Rá gondolni.

 - Végeztem.  - mondtam, mire anyu felnézett.

 - Á, remek. Ez viszont megint elromlott. - tette csípőre a kezét. Vagyis, inkább a hasára, ami már elég nagy volt, ugyanis a -7 hónapos húgom lakta.

 - Kiviszem a szemetet. - mondtam, azt hiszem életemben először. Motanában valahogy mindent megteszek, amivel seígítek anyának, vagy ami lefoglal.

Választ nem kaptam, de ezt betudtam annak, hogy a kávéfőző valami furcsa hangot adott ki, így anyát inkább az foglalta le.

 A konyhai szemeteszsákkal a kezemben vettem ki a szórólapokat és újságokat a postaládából, majd kidobtam a zsákot a kukába.

 Befelémenet az újságokat nézegettem, és még mindig az egyiken volt a szemem, amikor leültem az étkezőasztalhoz. Kiadó lakások, eladó kocsik, béna társkereső szövegek, értelmetlen sztárcikkek, egy újabb cikk a fél éve meghalt rockbandáról. Négy tipikus helyes tinikedvenc mosolygott rám a cikkhez mellékelt képről. A történetet már kívülről tudom. Mindenki kívülről tudja. Koncertezni indultak a sokadik turnéjuk közepén, és egy szerencsétlen baleset következtében a tengerbe zuhant a magánrepülőgépük. Fél éve, hogy eltűntek, de még mindig velük foglalkozik az összes lap. Én is ismertem egy-két dalukat, és persze engem is megrázott a halálhírük, de elgondolkodtat, hogy mekkora különbségek lehetnek egyes emberek közt. Ők négyen zenélgettek, és már fél éve, hogy meghaltak, az apám viszont alig egy hónapja, és rendőrfőkapitányként szinte egész életében bűnözőket hajkurászott, de róla már nem cikkez senki.  

 - Mi az? - zökkentett ki a gondolataimból anyu, aki immár egy gőzölgő kávéval a kezében ült le a mellettem lévő székre.

 - Semmi... Csak elgondolkodtam. - válaszoltam, miközben egy enyhe mosolyt erőltetve az arcomra letettem az újságokat az asztalra.

 - Megint róluk írnak? - kérdezte fejével az újság címlapján mosolygó fiúk képe felé biccentve, két kezét a csészén tartva. Nem tudtam elképzelni hogyan tud így megfogni egy valószínűleg forró kávéscsészét.

 - Aha. Még mindig.

Csak erőtlenül bólintott egyet, majd a kávéjába bámulva elgondolkodott.

 - Figyelj. - törtem meg a legalább két percig tartó csendet, mire felnézett. - Kimegyek a partra, jó?

 - Jó. - mondta kissé bizonytalanul. - De legfeljebb tízre érj haza.

 - Oké. - álltam fel.

 - És a mólóhoz menj, ne a sziklákhoz! - szólt utánam, amikor már az ajtóban jártam.

 Alig 15 perc múlva egy mólón ültem, és a pulcsim ujját nyújtogatva bámultam a tengert. Nem a parti mólóhoz mentem, mert ott ilyenkor még viszonylag sokan vannak. És ezt a messzebbi, magasabbat amúgy is jobban szeretem. Sehol senki, csak néha egy-egy idős pár, vagy egy hozzám hasonló gondolataiban elmerengni kívánó személy jön errefelé.

 Maximum egy órának tűnt az idő, amit mély gondolataim társaságában töltöttem el, az egyre jobban hullámzó vizet és egyre sötétebb felhőket bámulva. Azonban amikor a távolabb lévő parton már alig sétált egy-két ember, és szinte már teljesen be is sötétedett, észhez kaptam, és megnéztem az időt a mobilomon. 22:34-et mutatott, és három nem fogadott hívásom is volt anyutól 22:16-kor. Véletlenül lehalkíthattam, azért nem hallottam.

Gyorsan felpattanam, és írtam egy gyors SMS-t anyunak, hogy ne aggódjon. Futólépésben mentem végig a mólón, miközben elkezdett cseperegni az eső. 

 Már vagy öt perce sétáltam hazafelé az egyre sűrűbb esőben, amikor valaki a hátam mögül megszólított.

 - Hé! Hova sietsz? - kérdezte egy ismeretlen hang.

Hátranéztem, és 4-5 alakot pillantottam meg tőlem körülbelül 30 méterre. A járásuk és a beszédük, valamint a folyamatos röhögcsélésük alapján részegek voltak.

Nem válaszoltam, hanem mégszaporábban kezdtem venni a lépteimet.

 - Várj már! - szólt egy másik hang.

 - Nem akarsz szórakozni egy kicsit? Még egy italt is fizetek neked! - a hang tulajdonosa a többihez képest józan volt.

 Szinte futásnak eredtem. Nem néztem vissza, de meg tudtam állapítani, hogy egyre távolabb vannak tőlem.

 Már csak két utcányira voltam a házunktól, amikor befordultam az egyik sarkon. Vagyis, fordultam volna, ha a kanyarban nem áll velem szemben két, nálam sokkal magasabb pasas.

Egy tizedmásodpercre hátrapillantottam, és már csak három fiatalabb férfit láttam közeledni a hátam mögül. Bekerítettek.

 Hirtelen elkapott a pánikroham, és hihetetlen sebességgel futásnak eredtem a házunkkal ellentétes irányú utcába. A házunk felé vezető utat elállta a két magasabbik srác.

 Amennyire ilyen helyzetben tudtam, próbááltam gondolkodni. Most a part felé futok, és ha szerencsém van, mind az öten mögöttem jönnek, és így körbe tudok futni a házunkig.

Futás közben hátra-hátra pillantottam, de nem tudtam megállapítani hányan vannak mögöttem. Az eső már majdnem zuhogott, és csak sötét alakokat láttam. Az biztos, hogy kettő utánam futott, hátul pedig legalább tíz másik alakot láttam, akik csak álltak vagy sétáltak. Lehet, hogy a futáshoz túl részeg tagok is köztük voltak, de a legtöbbjük csak épp' errejáró személy volt, akiket látszólag kicsit sem érdekeltek az események.

 Elértem addig a mólóig, ahol nemrég ültem, majd mentem volna tovább, viszont megpillantottam két pasit, akiket biztosan láttom az ittas bandában.

 Balról már közeledett az alkoholtól futni nemigen tudó másik kettő, úgyhogy villámterv állt elő: fuss, amerre csak tudsz.

A part mellett futottam, miközben a háttérből hallottam egy-egy újabb szólongatást, és a csengőhangomat a zsebemből.

 Azon kaptam magam, hogy a sziklás mólótól pár méterre állok. Előttem az esőtől alig látható, üres part, jobbra újabb üres utcák, mögöttem pedig valahol a házunk, és öt engem kergető pasi. Az utcák felé vettem az irányt, mert ez tűnt a legokosabb ötletnek, ám egy, a járdán sétáló férfi zsebre tett kézzel és kapucnival a fején, röhögve megindult felém. Hátrálni kezdtem, mire egyre gyorsabb léptekkel kezdett közeledni. A sziklákkal körülvett móló felé fordultam, és megálltam előtte, ugyanis semerre sem tudtam futni. Nem öten voltak, hanem hatan. Csak a mögöttem lévő végtelen part felől nem jött felém senki, de arra minek fussak? Hogy még messzebb kerüljek a házunktól? Lenne értelme?
Utolsó erőmből akkorát sikítottam, amekkora csak ki tudott jönni a torkomon. A vihartól talán senki sem hallotta.

 Már csak alig pár méterre voltak tőlem mindkét oldalról,és már azt hitték nyertek, amikor hirtelen ötletből újból a móló felé fordultam, majd végigfutottam rajta. Az eső teljes erejéből zuhogott, az ázott farmerom zsebéből pedig még mindig szólt a csengőhangom.

 Még egyszer hátranéztem, s láttam, hogy már mind a móló másik végén állnak. Azt hiszem az egyik mondott is valamit, de nem hallottam az eső és a parti sziklákhoz csapódó hullámok miatt.

 Lehunytam a szemem, futottam pár utolsó lépést, és a vízbe ugrottam.

 Semmit sem láttam, kivéve a sötét vízen átszűrődő villámok fényeit. A hullámok miatt nem tudtam feljönni a felszínre, s úgy éreztem egyre lejjebb süllyedek. A futás miatt nem volt elég erőm hozzá, hogy legyőzzem a hullámokat.

 Feladtam. Ameddig tudtam, nyitva tartottam a szememet, hátha látok még valamit. Az utolsó dolgot, amit életemben látok. Nem pergett le az élet a szemem előtt, ahogy az állítólag ilyenkor szokott.

 Jött egy újabb erőteljes lökés, erős ütést éreztem a fejemen, aztán lehunytam a szememet...