Hailey
A tenyereimmel egy gyors mozdulattal szétterítettem az újságokat az asztalon, és gyorsan végigpillantottam az összesen. A legtöbb olyan, amelyiken én voltam, Los Angeles-i újság volt, de a többi újság vagy meg sem említett, vagy 1-2 mondattal közölte, hogy még mindig nem találnak. Utóbbiakon öt fiú nagyított képe volt, a hatás kedvéért szürkére színezve.
Fél éve tűnt el a Blackout
Fél éves emlékest a rajongóknak
Ma lenne 26 éves Zane Howell (ez egy több mint két hete megjelent újság címlapján volt)
Eltűnt a nemrég tragikusan elhunyt Richard Cook lánya
Hivatalosan is eltűntté nyilvánították...
Feladták a rockbanda lezuhant repülőgépének keresését
Feltehetőleg vízbe fulladt...
Rablás áldozata lett...
Gyilkosság áldozata lett...
A hét hónapos terhes anya gyászol
Eltűnt...
Elrabolták...
Emlékest...
Blackout...
Gyász...
Meghalt...
Az olvasott szavak egymás után kavarogtak a fejemben, és a cikkeket már elolvasni sem tudtam, annyira elfolyt előttem minden. Rájöttem, hogy nem a látásommal van baj, hanem a szemeimben megjelent könnyektől nem látok rendesen... Hátravetettem a fejemet, és hevesen pislogni kezdtem, hogy eltűnjenek azok az idegesítő cseppek a szememből. Még így is láttam, hogy Cory felállt a székéből, és még Jared is az asztalhoz jött. Körbefordultam, és hat szomorú szempárral találkozott a tekintetem. Shawn nem csak szomorú, hanem bűntudatos arckifejezésétől csak még jobban elszomorodtam, de egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra, amitől csak még elviselhetetlenebb lett az arcán lévő önpusztító kifejezés. Éreztem, ahogyan egy meleg vízcsepp elárul, és végigfolyik az arcomon. Shawn kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de belé folytottam a szót. Legjobban magamat leptem meg azzal, hogy a hangom halk volt, és a torkomon lévő gombóc csak még jobban megnehezítette a beszédet:
- Sajnálom... - biztos voltam benne, hogy Shawn is ezt akarta mondani, de azt már végképp nem tudtam volna elviselni. - ...csak... ez az egész. - úgy általánosságban végigmutattam az asztalon lévő papírokon, még mindig Shawn szemébe nézve.
Még egyszer körbefordultam, ami hiba volt, tekintve, hogy a többiek szomorú arckifejezésétől egyre több könnycsepp kezdett folydogálni az arcomon.
Nem érdekelt, hogy nem sokkal azelőtt csak úgy megcsókoltam, és most talán azt hiszi, valami elfuserált tini-rajongó vagyok, aki sokakhoz hasonlóan beleszeretett - bár utóbbiban talán még igaza is lenne. Közelebb léptem hozzá és megöleltem. Egyrészt mert hiába ismertem mindössze két hete, utáltam ha magát hibáztatta az állítólagos halálomért. Másrészt, mert muszáj volt megölelnem valakit.
Úgy szorítottam, hogy talán levegőt sem kapott. Ő is átfogott a karjaival, és a fejemre hajtotta a homlokát. Ekkor már minden akaratom ellenére is kitört belőlem a zokogás.
- Én... most fel... felmegyek. - mondtam fél perc múlva szaggatottan, miután elengedtem Shawnt.
Lehajtott fejjel, gyorsan indultam fel Shawn szobájába, és próbáltam magamba fojtani a sírást.
Még el sem értem az ajtót, amikor valaki gyors lépteit hallottam a mögöttem lévő lépcsőről. Nem akartam megfordulni, tekintettel az ismét teljesen szétfolyt sminkemre, és kivörösödött szemeimre. Lassítottam a lépteimen, mert úgy éreztem bárki is az, pofátlanság lenne berohanni előle a szoba ajtaján. Amikor valaki megérintette a vállamat, és még mindig lehajtott fejjel megfordultam, Shawn lábait és már ismerős, világosbarna lábait láttam. Előtte nem szégyelltem magamat annyira, hogy ne merjek szétsírt fejjel a szemébe nézni, úgyhogy felnéztem rá.
- Sajnálom. - mondta nagyon halkan, mélyen a szemeimbe nézve.
Nem akartam hogy ezt mondja. Hihettem volna, hogy azt sajnálja, hogy anyukám teljesen egyedül maradt, én pedig konkrétan... meghaltam, újraéledtem, (akaratom ellenére) elköltöztem, de tudtam, hogy azt sajnálja, hogy ide hozott.
- Nem amiatt... sírok. - megint csak szaggatottan tudtam beszélni, ami nagyon idegesített. Utálok sírni.
Felmutattam az ujjamat, hogy várjon, és erőt véve magamon próbáltam valahogy megnyugtatni magamat.
Lehunyt szemmel gondoltam vissza apámmal töltött legszebb napjaim töredékeire, a legjobb barátnőm mosolyára, a nyakláncra amit a nagymamámtól kaptam és mindig hordtam, és még arra is, amikor Shawn hihetetlen sebességgel úszott a vízben. Nagy levegőt vettem, lassan kifújtam, és végre úgy éreztem hogy meg tudok szólálni - viszonylag- normálisan.
- Shawn, te semmi rosszat nem tettél. - a hangom még mindig alig volt hallható, de legalább már nem akadozott annyira, mint azelőtt. - Megmentettél.
Továbbra is a szemeimbe nézett, de láttam rajta, hogy még mindig nem teljesen hisz nekem. Nem akar hinni nekem. Kivételesen még meg sem tudnám magyarázni miért, de megint sírni kezdtem. Elfordítottam a fejemet, hogy ne áruljanak el az újból benedvesedő szemeim, de észrevette őket, és átölelt. Nem olyan erősen, mint én őt, alig fél perce. Olyan gyengéden, mintha bármelyik pillanatban összeroppanhatnék a karjai közt.
Miután elengedett, bátortalanul elmosolyodott egy pillanatig. Visszamosolyogtam rá, és benyitottam a szobája ajtaján, de nem mentem be.
- Ha egyedül szeretnél maradni - kezdte. - akkor én...
- Nem. Nem szeretnék. - ráztam meg a fejem.
Társaságban nem volt annyi esélye annak, hogy végigsírom a délutánt, mintha egyedül lennék.
- Oké.
Beléptem a szobájába, ő pedig jött utánam. Mindketten leültünk az ágyára.
Én még egy percig próbáltam elzárni a könnycsatornáimat, és még jobban lenyugtatni magamat, amíg ő a fejét felém fordítva nézett.
- Oké, megvagyok. - közöltem egy gyenge félmosoly kíséretében, és arrébb helyezkedtem az ágy közepére, törökülésben. A példámat követve ő is ugyanígy elém ült.
- Tényleg sajnálom hogy így kikészít ez az egész... - mondta, miközben ujjával a takarót piszkálta, és a rajta keletkező gyűrődéseket nézte. - Mármint, számítottam rá, és teljesen megértem. - itt rám emelte a tekintetét. - Fél éve, az első itt töltött heteinkben egymáshoz sem szóltunk. Cory próbált mindenkit beszédre bírni, meg egy ideig Zane is, de ő hamar feladta. Nate a szobájába zárkózott és először napokig nem is evett. - itt pár pillanatra elhallgatott. Újból a takarót kezdte gyűrögetni. - Azt mondta meg akar halni. Neki tartott legtovább hozzászokni ehhez. Mindenhez. Sokszor úgy érzem még mindig küzd ezzel az új élettel. Nem mintha én imádnám, mert persze, több mint 23 évig ott éltem. - egyik kezével felfelé mutatott. - És jó volt. Rocksztár voltam, és körbeutaztam a Földet. - mosolyogva széttárta a karját. - Ezt nem mindenki teheti. De aztán meghaltam. - enyhén csücsörítve grimaszolt, és megvonta a vállát, mintha valami teljesen szokványos dologról beszélne. - Vagyis, én azt hiszem nem. - összeráncolt szemöldökkel gondolkodott. - Nate biztos, de engem még újraélesztettek mielőtt meg tudtam volna halni. De tök mindegy, a lényeg hogy meg kellett volna halnom, de nem így történt. Rájöttem, hogy úgy kell belegondolnom, mintha kaptam volna egy új esélyt, egy második életre. Mert ha belegondolok, ez pontosan így is van. - az egyik párnáját szorongatva rámosolyogtam. Igaza volt.
- Akkor, nekem is így kéne gondolkodnom? - kérdeztem.
- Azt hiszem. - mosolygott vissza. - Úgy könnyebb lenne.
Egyetértően bólintottam.
- Azt azért tudhatom, hogy meghaltam-e? Mármint, arra emlékszem hogy nem kaptam levegőt, és még a fejemet is bevertem.Utána, valahogy idehoztál, és ha jól gondolom ez a Buborék - sajátos kifejezésemen kicsit elmosolyodott. - nem épp közel van a parthoz.
- Jól gondolod; elég messze van tőle, hogy senki se találja meg. És nem haltál meg.
- Hogyhogy?
- Csak addig vittelek a víz alatt, ameddig láthattak azok a... vadállatok. - itt kicsit ingerülten belemarkolt a takaróba, de ismét nyugodtan folytatta: - Utána a vízfelszínen vittelek, hogy kapj valamennyi levegőt. És próbáltam lefogni a sebet a fejeden, mert csak úgy ömlött belőle a vér. - lassan kisimította a szétgyűrt takarót, aztán a szemembe nézett és elfojtott hangon azt mondta: - Azt hittem meghaltál.
Hosszú pillanatokig csak néztem az arcát, és csak azután tudtam válaszolni:
- De, azt mondtad nem haltam meg.
- Mert nem is. Nem túl kedvesen hozzádparancsoltam egy doktort. - elmosolyodtam. - Azt, aki
újraélesztette Nate-et. Majdnem teljes két napig foglalkozott vele, mire újra lélegezni kezdett. De azt mondta te nem haltál meg. - a hangja olyan halk lett, hogy szinte nem is hallottam. - Ettől még... féltem, hogy meghalhatsz. Mondjuk, itt úgy is felélesztik a halottakat, de van akit itt sem tudnak. Ha túl sok vért vesztettél volna... - elhallgatott, és hosszú másodpercekig csak a köztünk lévő takarót figyelte.
- De élek, Shawn! - tettem a vállára a kezemet. Amikor felpillantott rám, rámosolyogtam.
- Tudom. - most ő is őszintén mosolygott.
- Ráadásul miattad. - lassan megráztam a vállát, mintha bele akarnám rázni ezt, hogy végre elhiggye. - Ha már itt tartunk... - engedtem el a vállát. - Ha jól gondolom, aznap este, nem csak arra jártál, hanem...? - néztem rá kérdőn.
Nagyot sóhajtott.
- A vízben voltam. Figyeltelek. Meg, hallgatóztam is. - egy fura, bocsánatkérő grimasz-félét vágott.
- Hallgatóztál? - kérdeztem kicsit meglepve.
- Igen. Tudod, jobb a hallásom - mutatott a fülére. -, meg minden ilyesmi, szóval a hullámok ellenére is hallottalak.
- Nem, nem. Úgy értem, beszéltem? - Nem emlékeztem rá, hogy aznap este beszéltem volna.
- Aznap nem. - miután ezt kimondta, egyik kezével hirtelen a szájához kapott, mintha visszavonhatná amit mondott. Ezen a mozdulaton muszáj volt elnevetnem magamat, de azt sem felejtettem el, amit mondott.
- Aznap nem? - néztem rá kérdőn, de mosolyogva. - Ezt hogy is kéne értsem?
Megint sóhajtott.
- Többször is figyeltelek.
- Hányszor?
- Többször. - vonta meg a vállát. Nem tudta visszatartani, hogy el is mosolyodjon.
- Mióta? - érdeklődtem tovább.
- Titok.
- Miért?
- Titok. - elröhögte magát, majd felállt az ágyról. - Én most elmegyek lezuhanyozni, te pedig jó lenne ha ennél valamit. Ha nem szeretnél lemenni, akkor felhozhatok...
- Nem kell. - vágtam a szavába. - Lemegyek.
Nem teljes két perc múlva már a ház előszobájában voltam. Illetve, előfolyosójában. A többiek még mind lent voltak, és halkan beszélgettek. Rólam. Nate és George hangját nem hallottam, de a többiek mind arról beszéltek, hogy vajon kibírom-e ezt az egészet. Hallgatózni nem szép dolog, úgyhogy csendben visszamentem a lépcső tetejére, és másodszorra már jóval hangosabb léptekkel jöttem le rajta. Mind elhallgattak, és még akkor sem szólaltak meg, amikor beléptem a szobába. Rájöttem, hogy George hangját azért nem hallottam, mert nem volt ott, Nate viszont az asztalnál ült, ahogyan a többiek is. Mind szótalanul engem néztek, ami kezdett kicsit zavaró lenni.
- Heló. - nyögtem ki. Látszólag meglepte őket, hogy a hangom már egyáltalán nem sírós, de az arcomat még mindig bámulták. Egy-egy erős mozdulattal próbáltam gyorsan ledörzsölni a valószínűleg szétfolyt szempillafestékemet, de nem fogta meg semmi az ujjamat. Akkor miért bámulnak?
- Szia. - köszönt Cory mosolyogva, a belépésem kínos hatásszünete után.
Jared, a raszta-rocker szintén megejtett felém egy mosolyt, és intett egyet.
- Nem vagy éhes? - kérdezte.
- De.
Nate szótlanul felállt, és elindult a konyhapult mögötti hűtő felé. Én még mindig a szoba bejárata előtt álltam, a többiek pedig csak néztek. Egyre kínosabbnak éreztem a helyzetet, úgyhogy Nate után mentem, hátha tudok segíteni neki.
- Mit kérsz? - kérdezte rám se nézve.
- Mindegy. - vontam meg a vállam. - Segítsek? - kérdeztem kicsit félénken, mire elmosolyodott, de továbbra sem nézett rám.
- Nem kell.
Szótlanul néztem végig, ahogy kivett a hűtőből valami kenyér-szerű, majdnem hófehér dolgot, valamiféle felvágottat és olyan zöldségeket, amiket ezelőtti életemben is volt már szerencsém látni. Felvágta őket, szendvicset csinált belőlük, és a tányért a kezében fogva végre felém fordult. Egy-két pillanatig csak nézett, aztán féloldalasan elmosolyodott.
- Látom jobban vagy. - szólalt meg végre.
- Aha. - mosolyogtam vissza.
Felém nyújtotta a tányért.
- Köszi. - mondtam, miközben kivettem a kezéből.
Az asztalhoz sétáltam, és leültem a helyemre. Nate utánam jött, és Shawn helyére ült, azaz mellém.
Legnagyobb örömömre a többiek abbahagyták a szótlan bámulásomat, és más témáról kezdtek beszélni, amíg ettem. Először az újságokról beszéltek, és a féléves rajongói emlék-estjükkel viccelődtek, aztán az emlékeikről kezdtek önfeledten beszélgetni.
- Arra emlékeztek, amikor Nate az egyik szám közepén végighányta a színpadot? - röhögött Cory. Nate fel karjával eltakarta az arcát, de én pont láttam rajta, hogy szégyenlősen elvigyorodott.
- Hogy ne emlékeznénk, két hétig írtak róla az újságok. - röhögött Zane is.
Én is elmosolyodtam a dolgon, de az étvágyam valahogy kezdett elmenni.
- Az még valamikor az elején volt! - védekezett röhögve Nate. - Kábé az ötödik nagykoncertünkön lehetett.
- Ja, bocs, te itt eszel én meg megtaláltam a legjobb témát. - nézett rám Cory, de egy legyintéssel jeleztem, hogy semmi baj.
- Uh, és aaaz mekkora volt, amikor Shawn eltűnt az egyik koncert előtt, és kiderült hogy valami beteg rajongó valahogy bejutott az öltözőjébe, és magukra zárta az ajtót! - Jared annyira röhögött, hogy a mondatot is alig bírta végigmondani.
- Mi? - kérdeztem vigyorogva.
- Valami őrült tinilány belopózott Shawnhoz, amikor nem figyelt, és bezárta az ajtót. Szegény srác alig tudta levakarni magáról. - magyarázta Zane mosolyogva.
- Nate hozta ki onnan egy másik kulccsal, amikor meghallottuk hogy segítségért kiabál.
- Volt olyan is, hogy valaki küldött neki egy egeret. - mesélte Cory.
- Egy egeret? - kerekedtek ki a szemeim.
- Egeret! - röhögött. - De ez még nem minden; volt mellette egy levél a dobozban, amibe valami full erotikus tartalom volt írva, és a végén valami olyan volt, hogy... - itt elgondolkodott, mire Jared befejezte helyette:
- Gondolj erre az egérre úgy, mintha én lennék. - annyira nevetett, hogy kérdéses volt leesik-e a székről.
- Mennyit szekáltuk vele. - mosolygott Cory magában. - Volt amúgy még egy csomó más is. - nézett rám újból. - Nate-et megharapták, amikor a közönség között rohangálva énekelt, Jaredet megdobták egy plüssmedvével, de nem egy sima plüssmacival, hanem elemessel! - annyira röhögni kezdett, hogy nem is tudta tovább mesélni.
- Fejbedobták vele, és a benne lévő elemtartó úgy megütötte, hogy szünetet kellett tartani. - vigyorgott mellettem Nate. Azt hiszem először láttam tényleg boldognak, és ettől még jobban elmosolyodtam, mint a történetektől.
Szívesen hallgattam volna őket tovább, de biztos voltam benne, hogy Shawn már végzett a zuhanyzással, és mivel eddig nem jött le, úgy gondoltam nem is fog. A többiek annyira az emlékeikben úsztak, hogy szinte észre sem vették, amikor felálltam, hogy elmosogassam a tányérom. Nem volt egyszerű feladat, mivel többféle vízi-növényes, ugyanolyan zöld flakonos lötty volt a mosogató mellett, más-más számomra alig értelmezhető címkékkel.
Végül valahogy megoldottam, és felmentem a második emeletre. Shawn ajtaja nyitva volt, és kihallatszott belőle ahogyan pakol valamit. Amikor benyitottam, egy köteg papírt tett bele egy kék mappába. Feltehetőleg a rajzait.
- Szia. - mosolygott rám amikor észrevett.
Mosolyogva intettem neki.
- Kicsit lemegyek, addig nyugodtan fürödj, vagy bármi.Vagy ha szeretnél gyere le te is.
- Oké.
Kiment az ajtón, és lesietett a többiekhez. Végighallgattam ahogyan a léptei elérnek a legalsó lépcsőig, aztán becsuktam az ajtót. Nézelődve járkáltam pár kört a szobában, és végül leültem az íróasztala előtti székre. Az asztal legalsó fiókja nyitva volt; tele volt ceruzákkal, radírokkal, filctollakkal, ecsettel, meg minden hasonlóval. Egyes dolgokról azt sem tudtam hogy micsodák.Visszatoltam a fiókot, és némi habozás után kihúztam a fölötte lévő, középsőt. Az a kék mappa volt benne, ami az előbb volt Shawn kezében. Kinyitottam, és megpillantottam a lapok tetején lévő legelső rajzot. Egy nagyváros épületeit ábrázolta - talán New York-ét). Az egész fekete-fehér volt, egy-két helyen nagyon halvány színekkel, amitől csak még művészibb lett. A látványtól még a szám is résnyire kinyílt.
Kivettem a laptömböt a mappából, és egyenként nézegetni kezdtem. Egy csomó gyönyörű rajz volt benne, köztük azok is, amiket már megmutatott nekem. Azután a rajz után, ami azt a parkot ábrázolta, ahol nem is olyan rég Nate-tel ültem egy padon, egy olyan következett, amitől az állam is majdnem leesett. Egy pillanatra azt hittem tükörbe nézek, és beletelt kis időbe, mire rájöttem, hogy ez egy rajz. Ráadásul rólam. Felemeltem, forgattam a kezemben, az ablakon beszűrődő, napfényszerű utcai-lámpafény elé tartottam, és tátott szájjal néztem. Az a nyaklánc volt a képbeli én nyakán, amit a nagymamám adott nekem még kisebb koromban, és ami nem volt rajtam azóta, hogy az eltűnésem reggelén elfelejtettem visszatenni a nyakamba. Sosem szoktam elfelejteni, de aznap biztosan elfelejtettem. Vagy, talán amikor beugrottam a vízbe, az erős vízáramlás elszakította. Abban viszont biztos voltam, hogy az óceán mélyén töltött heteimben már nem volt rajtam.
Még mindig az ablak előtt állva forgattam a kezemben tartott rajzot, amikor lépteket hallottam a lépcső felől. Gyorsan visszarohantam az asztalhoz, és másodpercek alatt mindent visszarendeztem körülbelül úgy, ahogyan volt, a mappát pedig visszatettem a helyére. Megnyugodtam, amikor záródó ajtó hangját hallottam valahonnan a folyosóról, ami azt jelentette, hogy nem Shawn jött vissza.
De a mappát mégsem mertem megint elővenni, úgyhogy leültem az ágyra, és azon gondolkodtam hogy most mit csináljak. Lemenni már nem akartam, mivel Shawn várhatóan nemsokára visszajön. Zuhanyozni sem akartam, mivel azt aznap már kétszer is megtettem.
Felálltam, és elővettem a szekrényből a rövid, szürke pizsamanadrágomat, meg a hozzáillő felsőmet. Mindkettőt Shawn-nal vettem. Illetve, ő vette nekem.
Levettem a rajtam lévő pólót és a melltartómat, majd az ágyon lévő szürke felsőért nyúltam, amikor hirtelen kinyílt az ajtó.
Nem érdekelt, hogy nem sokkal azelőtt csak úgy megcsókoltam, és most talán azt hiszi, valami elfuserált tini-rajongó vagyok, aki sokakhoz hasonlóan beleszeretett - bár utóbbiban talán még igaza is lenne. Közelebb léptem hozzá és megöleltem. Egyrészt mert hiába ismertem mindössze két hete, utáltam ha magát hibáztatta az állítólagos halálomért. Másrészt, mert muszáj volt megölelnem valakit.
Úgy szorítottam, hogy talán levegőt sem kapott. Ő is átfogott a karjaival, és a fejemre hajtotta a homlokát. Ekkor már minden akaratom ellenére is kitört belőlem a zokogás.
- Én... most fel... felmegyek. - mondtam fél perc múlva szaggatottan, miután elengedtem Shawnt.
Lehajtott fejjel, gyorsan indultam fel Shawn szobájába, és próbáltam magamba fojtani a sírást.
Még el sem értem az ajtót, amikor valaki gyors lépteit hallottam a mögöttem lévő lépcsőről. Nem akartam megfordulni, tekintettel az ismét teljesen szétfolyt sminkemre, és kivörösödött szemeimre. Lassítottam a lépteimen, mert úgy éreztem bárki is az, pofátlanság lenne berohanni előle a szoba ajtaján. Amikor valaki megérintette a vállamat, és még mindig lehajtott fejjel megfordultam, Shawn lábait és már ismerős, világosbarna lábait láttam. Előtte nem szégyelltem magamat annyira, hogy ne merjek szétsírt fejjel a szemébe nézni, úgyhogy felnéztem rá.
- Sajnálom. - mondta nagyon halkan, mélyen a szemeimbe nézve.
Nem akartam hogy ezt mondja. Hihettem volna, hogy azt sajnálja, hogy anyukám teljesen egyedül maradt, én pedig konkrétan... meghaltam, újraéledtem, (akaratom ellenére) elköltöztem, de tudtam, hogy azt sajnálja, hogy ide hozott.
- Nem amiatt... sírok. - megint csak szaggatottan tudtam beszélni, ami nagyon idegesített. Utálok sírni.
Felmutattam az ujjamat, hogy várjon, és erőt véve magamon próbáltam valahogy megnyugtatni magamat.
Lehunyt szemmel gondoltam vissza apámmal töltött legszebb napjaim töredékeire, a legjobb barátnőm mosolyára, a nyakláncra amit a nagymamámtól kaptam és mindig hordtam, és még arra is, amikor Shawn hihetetlen sebességgel úszott a vízben. Nagy levegőt vettem, lassan kifújtam, és végre úgy éreztem hogy meg tudok szólálni - viszonylag- normálisan.
- Shawn, te semmi rosszat nem tettél. - a hangom még mindig alig volt hallható, de legalább már nem akadozott annyira, mint azelőtt. - Megmentettél.
Továbbra is a szemeimbe nézett, de láttam rajta, hogy még mindig nem teljesen hisz nekem. Nem akar hinni nekem. Kivételesen még meg sem tudnám magyarázni miért, de megint sírni kezdtem. Elfordítottam a fejemet, hogy ne áruljanak el az újból benedvesedő szemeim, de észrevette őket, és átölelt. Nem olyan erősen, mint én őt, alig fél perce. Olyan gyengéden, mintha bármelyik pillanatban összeroppanhatnék a karjai közt.
Miután elengedett, bátortalanul elmosolyodott egy pillanatig. Visszamosolyogtam rá, és benyitottam a szobája ajtaján, de nem mentem be.
- Ha egyedül szeretnél maradni - kezdte. - akkor én...
- Nem. Nem szeretnék. - ráztam meg a fejem.
Társaságban nem volt annyi esélye annak, hogy végigsírom a délutánt, mintha egyedül lennék.
- Oké.
Beléptem a szobájába, ő pedig jött utánam. Mindketten leültünk az ágyára.
Én még egy percig próbáltam elzárni a könnycsatornáimat, és még jobban lenyugtatni magamat, amíg ő a fejét felém fordítva nézett.
- Oké, megvagyok. - közöltem egy gyenge félmosoly kíséretében, és arrébb helyezkedtem az ágy közepére, törökülésben. A példámat követve ő is ugyanígy elém ült.
- Tényleg sajnálom hogy így kikészít ez az egész... - mondta, miközben ujjával a takarót piszkálta, és a rajta keletkező gyűrődéseket nézte. - Mármint, számítottam rá, és teljesen megértem. - itt rám emelte a tekintetét. - Fél éve, az első itt töltött heteinkben egymáshoz sem szóltunk. Cory próbált mindenkit beszédre bírni, meg egy ideig Zane is, de ő hamar feladta. Nate a szobájába zárkózott és először napokig nem is evett. - itt pár pillanatra elhallgatott. Újból a takarót kezdte gyűrögetni. - Azt mondta meg akar halni. Neki tartott legtovább hozzászokni ehhez. Mindenhez. Sokszor úgy érzem még mindig küzd ezzel az új élettel. Nem mintha én imádnám, mert persze, több mint 23 évig ott éltem. - egyik kezével felfelé mutatott. - És jó volt. Rocksztár voltam, és körbeutaztam a Földet. - mosolyogva széttárta a karját. - Ezt nem mindenki teheti. De aztán meghaltam. - enyhén csücsörítve grimaszolt, és megvonta a vállát, mintha valami teljesen szokványos dologról beszélne. - Vagyis, én azt hiszem nem. - összeráncolt szemöldökkel gondolkodott. - Nate biztos, de engem még újraélesztettek mielőtt meg tudtam volna halni. De tök mindegy, a lényeg hogy meg kellett volna halnom, de nem így történt. Rájöttem, hogy úgy kell belegondolnom, mintha kaptam volna egy új esélyt, egy második életre. Mert ha belegondolok, ez pontosan így is van. - az egyik párnáját szorongatva rámosolyogtam. Igaza volt.
- Akkor, nekem is így kéne gondolkodnom? - kérdeztem.
- Azt hiszem. - mosolygott vissza. - Úgy könnyebb lenne.
Egyetértően bólintottam.
- Azt azért tudhatom, hogy meghaltam-e? Mármint, arra emlékszem hogy nem kaptam levegőt, és még a fejemet is bevertem.Utána, valahogy idehoztál, és ha jól gondolom ez a Buborék - sajátos kifejezésemen kicsit elmosolyodott. - nem épp közel van a parthoz.
- Jól gondolod; elég messze van tőle, hogy senki se találja meg. És nem haltál meg.
- Hogyhogy?
- Csak addig vittelek a víz alatt, ameddig láthattak azok a... vadállatok. - itt kicsit ingerülten belemarkolt a takaróba, de ismét nyugodtan folytatta: - Utána a vízfelszínen vittelek, hogy kapj valamennyi levegőt. És próbáltam lefogni a sebet a fejeden, mert csak úgy ömlött belőle a vér. - lassan kisimította a szétgyűrt takarót, aztán a szemembe nézett és elfojtott hangon azt mondta: - Azt hittem meghaltál.
Hosszú pillanatokig csak néztem az arcát, és csak azután tudtam válaszolni:
- De, azt mondtad nem haltam meg.
- Mert nem is. Nem túl kedvesen hozzádparancsoltam egy doktort. - elmosolyodtam. - Azt, aki
újraélesztette Nate-et. Majdnem teljes két napig foglalkozott vele, mire újra lélegezni kezdett. De azt mondta te nem haltál meg. - a hangja olyan halk lett, hogy szinte nem is hallottam. - Ettől még... féltem, hogy meghalhatsz. Mondjuk, itt úgy is felélesztik a halottakat, de van akit itt sem tudnak. Ha túl sok vért vesztettél volna... - elhallgatott, és hosszú másodpercekig csak a köztünk lévő takarót figyelte.
- De élek, Shawn! - tettem a vállára a kezemet. Amikor felpillantott rám, rámosolyogtam.
- Tudom. - most ő is őszintén mosolygott.
- Ráadásul miattad. - lassan megráztam a vállát, mintha bele akarnám rázni ezt, hogy végre elhiggye. - Ha már itt tartunk... - engedtem el a vállát. - Ha jól gondolom, aznap este, nem csak arra jártál, hanem...? - néztem rá kérdőn.
Nagyot sóhajtott.
- A vízben voltam. Figyeltelek. Meg, hallgatóztam is. - egy fura, bocsánatkérő grimasz-félét vágott.
- Hallgatóztál? - kérdeztem kicsit meglepve.
- Igen. Tudod, jobb a hallásom - mutatott a fülére. -, meg minden ilyesmi, szóval a hullámok ellenére is hallottalak.
- Nem, nem. Úgy értem, beszéltem? - Nem emlékeztem rá, hogy aznap este beszéltem volna.
- Aznap nem. - miután ezt kimondta, egyik kezével hirtelen a szájához kapott, mintha visszavonhatná amit mondott. Ezen a mozdulaton muszáj volt elnevetnem magamat, de azt sem felejtettem el, amit mondott.
- Aznap nem? - néztem rá kérdőn, de mosolyogva. - Ezt hogy is kéne értsem?
Megint sóhajtott.
- Többször is figyeltelek.
- Hányszor?
- Többször. - vonta meg a vállát. Nem tudta visszatartani, hogy el is mosolyodjon.
- Mióta? - érdeklődtem tovább.
- Titok.
- Miért?
- Titok. - elröhögte magát, majd felállt az ágyról. - Én most elmegyek lezuhanyozni, te pedig jó lenne ha ennél valamit. Ha nem szeretnél lemenni, akkor felhozhatok...
- Nem kell. - vágtam a szavába. - Lemegyek.
Nem teljes két perc múlva már a ház előszobájában voltam. Illetve, előfolyosójában. A többiek még mind lent voltak, és halkan beszélgettek. Rólam. Nate és George hangját nem hallottam, de a többiek mind arról beszéltek, hogy vajon kibírom-e ezt az egészet. Hallgatózni nem szép dolog, úgyhogy csendben visszamentem a lépcső tetejére, és másodszorra már jóval hangosabb léptekkel jöttem le rajta. Mind elhallgattak, és még akkor sem szólaltak meg, amikor beléptem a szobába. Rájöttem, hogy George hangját azért nem hallottam, mert nem volt ott, Nate viszont az asztalnál ült, ahogyan a többiek is. Mind szótalanul engem néztek, ami kezdett kicsit zavaró lenni.
- Heló. - nyögtem ki. Látszólag meglepte őket, hogy a hangom már egyáltalán nem sírós, de az arcomat még mindig bámulták. Egy-egy erős mozdulattal próbáltam gyorsan ledörzsölni a valószínűleg szétfolyt szempillafestékemet, de nem fogta meg semmi az ujjamat. Akkor miért bámulnak?
- Szia. - köszönt Cory mosolyogva, a belépésem kínos hatásszünete után.
Jared, a raszta-rocker szintén megejtett felém egy mosolyt, és intett egyet.
- Nem vagy éhes? - kérdezte.
- De.
Nate szótlanul felállt, és elindult a konyhapult mögötti hűtő felé. Én még mindig a szoba bejárata előtt álltam, a többiek pedig csak néztek. Egyre kínosabbnak éreztem a helyzetet, úgyhogy Nate után mentem, hátha tudok segíteni neki.
- Mit kérsz? - kérdezte rám se nézve.
- Mindegy. - vontam meg a vállam. - Segítsek? - kérdeztem kicsit félénken, mire elmosolyodott, de továbbra sem nézett rám.
- Nem kell.
Szótlanul néztem végig, ahogy kivett a hűtőből valami kenyér-szerű, majdnem hófehér dolgot, valamiféle felvágottat és olyan zöldségeket, amiket ezelőtti életemben is volt már szerencsém látni. Felvágta őket, szendvicset csinált belőlük, és a tányért a kezében fogva végre felém fordult. Egy-két pillanatig csak nézett, aztán féloldalasan elmosolyodott.
- Látom jobban vagy. - szólalt meg végre.
- Aha. - mosolyogtam vissza.
Felém nyújtotta a tányért.
- Köszi. - mondtam, miközben kivettem a kezéből.
Az asztalhoz sétáltam, és leültem a helyemre. Nate utánam jött, és Shawn helyére ült, azaz mellém.
Legnagyobb örömömre a többiek abbahagyták a szótlan bámulásomat, és más témáról kezdtek beszélni, amíg ettem. Először az újságokról beszéltek, és a féléves rajongói emlék-estjükkel viccelődtek, aztán az emlékeikről kezdtek önfeledten beszélgetni.
- Arra emlékeztek, amikor Nate az egyik szám közepén végighányta a színpadot? - röhögött Cory. Nate fel karjával eltakarta az arcát, de én pont láttam rajta, hogy szégyenlősen elvigyorodott.
- Hogy ne emlékeznénk, két hétig írtak róla az újságok. - röhögött Zane is.
Én is elmosolyodtam a dolgon, de az étvágyam valahogy kezdett elmenni.
- Az még valamikor az elején volt! - védekezett röhögve Nate. - Kábé az ötödik nagykoncertünkön lehetett.
- Ja, bocs, te itt eszel én meg megtaláltam a legjobb témát. - nézett rám Cory, de egy legyintéssel jeleztem, hogy semmi baj.
- Uh, és aaaz mekkora volt, amikor Shawn eltűnt az egyik koncert előtt, és kiderült hogy valami beteg rajongó valahogy bejutott az öltözőjébe, és magukra zárta az ajtót! - Jared annyira röhögött, hogy a mondatot is alig bírta végigmondani.
- Mi? - kérdeztem vigyorogva.
- Valami őrült tinilány belopózott Shawnhoz, amikor nem figyelt, és bezárta az ajtót. Szegény srác alig tudta levakarni magáról. - magyarázta Zane mosolyogva.
- Nate hozta ki onnan egy másik kulccsal, amikor meghallottuk hogy segítségért kiabál.
- Volt olyan is, hogy valaki küldött neki egy egeret. - mesélte Cory.
- Egy egeret? - kerekedtek ki a szemeim.
- Egeret! - röhögött. - De ez még nem minden; volt mellette egy levél a dobozban, amibe valami full erotikus tartalom volt írva, és a végén valami olyan volt, hogy... - itt elgondolkodott, mire Jared befejezte helyette:
- Gondolj erre az egérre úgy, mintha én lennék. - annyira nevetett, hogy kérdéses volt leesik-e a székről.
- Mennyit szekáltuk vele. - mosolygott Cory magában. - Volt amúgy még egy csomó más is. - nézett rám újból. - Nate-et megharapták, amikor a közönség között rohangálva énekelt, Jaredet megdobták egy plüssmedvével, de nem egy sima plüssmacival, hanem elemessel! - annyira röhögni kezdett, hogy nem is tudta tovább mesélni.
- Fejbedobták vele, és a benne lévő elemtartó úgy megütötte, hogy szünetet kellett tartani. - vigyorgott mellettem Nate. Azt hiszem először láttam tényleg boldognak, és ettől még jobban elmosolyodtam, mint a történetektől.
Szívesen hallgattam volna őket tovább, de biztos voltam benne, hogy Shawn már végzett a zuhanyzással, és mivel eddig nem jött le, úgy gondoltam nem is fog. A többiek annyira az emlékeikben úsztak, hogy szinte észre sem vették, amikor felálltam, hogy elmosogassam a tányérom. Nem volt egyszerű feladat, mivel többféle vízi-növényes, ugyanolyan zöld flakonos lötty volt a mosogató mellett, más-más számomra alig értelmezhető címkékkel.
Végül valahogy megoldottam, és felmentem a második emeletre. Shawn ajtaja nyitva volt, és kihallatszott belőle ahogyan pakol valamit. Amikor benyitottam, egy köteg papírt tett bele egy kék mappába. Feltehetőleg a rajzait.
- Szia. - mosolygott rám amikor észrevett.
Mosolyogva intettem neki.
- Kicsit lemegyek, addig nyugodtan fürödj, vagy bármi.Vagy ha szeretnél gyere le te is.
- Oké.
Kiment az ajtón, és lesietett a többiekhez. Végighallgattam ahogyan a léptei elérnek a legalsó lépcsőig, aztán becsuktam az ajtót. Nézelődve járkáltam pár kört a szobában, és végül leültem az íróasztala előtti székre. Az asztal legalsó fiókja nyitva volt; tele volt ceruzákkal, radírokkal, filctollakkal, ecsettel, meg minden hasonlóval. Egyes dolgokról azt sem tudtam hogy micsodák.Visszatoltam a fiókot, és némi habozás után kihúztam a fölötte lévő, középsőt. Az a kék mappa volt benne, ami az előbb volt Shawn kezében. Kinyitottam, és megpillantottam a lapok tetején lévő legelső rajzot. Egy nagyváros épületeit ábrázolta - talán New York-ét). Az egész fekete-fehér volt, egy-két helyen nagyon halvány színekkel, amitől csak még művészibb lett. A látványtól még a szám is résnyire kinyílt.
Kivettem a laptömböt a mappából, és egyenként nézegetni kezdtem. Egy csomó gyönyörű rajz volt benne, köztük azok is, amiket már megmutatott nekem. Azután a rajz után, ami azt a parkot ábrázolta, ahol nem is olyan rég Nate-tel ültem egy padon, egy olyan következett, amitől az állam is majdnem leesett. Egy pillanatra azt hittem tükörbe nézek, és beletelt kis időbe, mire rájöttem, hogy ez egy rajz. Ráadásul rólam. Felemeltem, forgattam a kezemben, az ablakon beszűrődő, napfényszerű utcai-lámpafény elé tartottam, és tátott szájjal néztem. Az a nyaklánc volt a képbeli én nyakán, amit a nagymamám adott nekem még kisebb koromban, és ami nem volt rajtam azóta, hogy az eltűnésem reggelén elfelejtettem visszatenni a nyakamba. Sosem szoktam elfelejteni, de aznap biztosan elfelejtettem. Vagy, talán amikor beugrottam a vízbe, az erős vízáramlás elszakította. Abban viszont biztos voltam, hogy az óceán mélyén töltött heteimben már nem volt rajtam.
Még mindig az ablak előtt állva forgattam a kezemben tartott rajzot, amikor lépteket hallottam a lépcső felől. Gyorsan visszarohantam az asztalhoz, és másodpercek alatt mindent visszarendeztem körülbelül úgy, ahogyan volt, a mappát pedig visszatettem a helyére. Megnyugodtam, amikor záródó ajtó hangját hallottam valahonnan a folyosóról, ami azt jelentette, hogy nem Shawn jött vissza.
De a mappát mégsem mertem megint elővenni, úgyhogy leültem az ágyra, és azon gondolkodtam hogy most mit csináljak. Lemenni már nem akartam, mivel Shawn várhatóan nemsokára visszajön. Zuhanyozni sem akartam, mivel azt aznap már kétszer is megtettem.
Felálltam, és elővettem a szekrényből a rövid, szürke pizsamanadrágomat, meg a hozzáillő felsőmet. Mindkettőt Shawn-nal vettem. Illetve, ő vette nekem.
Levettem a rajtam lévő pólót és a melltartómat, majd az ágyon lévő szürke felsőért nyúltam, amikor hirtelen kinyílt az ajtó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése