VIII. fejezet

Hailey

 Amikor felfogtam hogy mit is csináltam alig öt másodperccel ezelőtt, még mindig Shawnt figyelve felpattantam a kanapéról, aki továbbra is a szemembe nézve vette a nagylevegőket.

 - Én most, izé, én... megyek. - hadartam összefüggéstelenül, a folyosó felé mutatva, majd gyors léptekkel elindultam, és meg sem álltam a második emeletig. Ott viszont megtorpantam Shawn ajtaja előtt. Most komolyan, előle akarok elmenni, és bemegyek az ő szobájába? Ebben hol a logika?

 Már épp' indultam volna, hogy bemenjek Cory szobájába, amikor lépteket hallottam lentről. Basszus, utánam jön! Ezt hogy magyarázom meg?

 A fejemben már majdnem megfogalmazódott hogyan fogom kimagyarázni a csókot, amikor a hátam mögött kinyílt a fürdőajtó. Hirtelen megpördültem, és Nate-et pillantottam meg, egy szál derekára csavart törölközőben. Hátrált egy lépést, és egy pillanatra felszaladt a szemöldöke amikor meglátott, majd a szokásos kifejezéstelen arcával bámult. Erre viszont nem volt sok ideje, mert a lentről közeledő léptek már az első emelet lépcsőjénél tartottak.

 - Engedj be! - mondtam kicsit halkan, hogy Shawn ne hallja meg.

 - Mi? - nézett rám ismét felvont szemöldökkel.

 - Oda! - mutattam a szobája felé.

Továbbra is mozdulatlanul állt az ajtóban, úgyhogy megfogtam az egyik karját és kihúztam a folyosóra.

 - Hé! Most mi van? - röhögte el magát.  

 - Csak engedj be! - toltam az ajtaja elé.

 - Nyugi már, nyitva van! - röhögött még jobban.

Épp lenyomtam a kilincset, amikor már tudtam hogy késő, ugyanis a léptek alig két méterrel mellőlem hallatszódtak. Odanéztem, és legnagyobb megkönnyebbülésemre Cory állt a lépcső tetején. Elég... levert állapotban; haja égnek állt, és szinte mindene csupa por és föld volt.

 - Soha... Soha többet nem megyek önkéntes-munkára... - nyögte ki lassan, az egyik kezével mutogatva. - Jó lélek vagyok, sőt, egyenesen fantasztikus, de ezt Jézus sem csinálná végig...

 - Mit? - kérdeztem nevetve, bár nem tudtam teljesen eldönteni, hogy még mindig a megkönnyebbülés miatt, vagy Cory miatt nevetek-e.

 - Önkéntes-cucc... - legyintett. - Földet cipeltem a félgömb másik felébe. Földet. Addig!

 - A lényeg hogy túlélted. - kuncogott mellettem Nate.

 - Egy hétig aludni fogok. - vágódott be a szobája ajtaján Cory, én pedig - igen, pofátlanul - benyitottam Nate szobájába.

Egyszerű kék színű falak, egy nagy ágy, egy csomó zenei cucc - köztük egy gitár -, egy íróasztal és egy olyan tévészerű, nagy, lapos izé látványa fogadott, amilyen odalent is van.

Amíg körbefordultam, Nate is bejött a szobába és megállt az ajtó előtt, arckifejezésével elég érthetően kifejezve; szeretné ha elmagyaráznám miért éreztem létfontosságúnak hogy beengedjen a szobájába.

 - Ööö. - fogalmam sem volt hogyan fogalmazzam meg.

 - Igen...? - sürgetett.

 - Jó, jó. - ültem le az ágyára, amin szintén kék színű ágynemű volt. - Shawn elől... - megakadtam, mert tényleg nem tudtam hogyan mondjak. Meg, furcsán hangzott volna, ha kimondom, hogy...

 - Menekülsz? - kérdezte félig lenézően, félig nevetve Nate.

 - Nem, csak... de. - gondolkodtam el.

 - Aham. - próbált komolyra váltani, de az arcából sugárzott, hogy nem kicsit néz hülyének, és a mosolyát is alig tudta visszatartani. - És... miért is menekülsz a hős elől?

 - Mert... - na tessék. Most mondjam el neki?

 - Mert...? - sürgetett megint.

 - Izé. Megcsókoltam. - nyögtem ki, mire kissé döbbenten nézett rám.

Már kezdtem azt hinni, hogy ezzel valami tragédiát követtem el, amikor elnevette magát.

 - Lesmároltad? - kérdezte röhögve.

 - Igen, de... - megakadtam, mert semmi kifogásom nem volt. Nate még mindig röhögött, miközben felemelt egy HighWire-t az ágy melletti kis szekrényről, és ráfeküdt az ágyra. - Te mindig ezt iszod? - kérdeztem azt figyelve, ahogyan kibontja a dobozt.

 - Ne tereld a témát! - röhögött tovább. - Tényleg lesmároltad?

 - Igen...

 - És az miért baj? - tárta szét a karját, minek következtében egy kis üdítő a padlóra fröccsent, de ő ügyet sem vetett rá.

 - Mert... - ismét nem tudtam mit mondani. - Mert nem kellett volna!

 - Miért nem? - váltott kicsit komolyabbra. Legalábbis, már nem nevetett.

 - Mert ő engem nem...

 - ...nem bír? - nézett rám kikerekedett szemekkel.

Bólintottam, mire forgatni kezdte a szemeit, sóhajtott egyet és csak azután szólalt meg:

 - Ez esetben nagyon hülye vagy. - nézett rám lesajnálóan, mégis félig mosolyogva, aztán felült az ágyon. - Amúgy igen.

 - Mi?

 - Csak ezt iszom. - emelte feljebb a kezében lévő üdítőt. - Nagyjából. - tette hozzá vállat vonva, és mindketten elmosolyodtunk.

Lépteket hallottam a folyosóról, mire az ajtó felé kaptam a fejem.

 - Mostantól nálam csövezel, vagy beszélsz vele? - kérdezte Nate mosolyogva. - Egyszer úgyis meg kell beszélnetek. - váltott ismét komolyabbra. 

Beletörődve sóhajtottam, majd felálltam az ágyról és elindultam az ajtó felé.

 - Köszi, hogy beengedtél. - fordultam vissza.

Válaszként csak elmosolyodott, aztán visszadőlt az ágyra.

Lenyomtam a kilincset, és kiléptem a folyosóra, ahol rajtam kívül senki sem volt. Lassan Shawn ajtajához mentem, vettem egy nagy levegőt és bekopogtam rajta. Nem jött válasz, úgyhogy még egyszer kopogtam. Már épp arra gondoltam, hogy talán még lent van, amikor meghallottam bentről a hangját:

 - Igen?

Lassan kinyitottam az ajtót. Shawn az ágyon feküdt, és ahogy meglátott hirtelen felült. Kinyitotta a száját, de végül mégsem mondott semmit, úgyhogy vissza is csukta.

Becsuktam magam mögött az ajtót, és ott maradtam előtte. Legalább fél percig csak kellemetlenül nézelődtem a szobában, hátha közben eszembe jut mit is mondhatnék, amíg ő engem nézett. Elég cikinek éreztem a helyzetet.

 - Figyelj... - szólalt meg ő először. - Az az előbbi...

 - Bocsi. - vágtam közbe. - Nem akartam. Tényleg. Csak, egyszerűen... - magyarázkodtam.

 - Oké, értem. - vágott a szavamba most ő. - Semmi baj. - miután ezt mondta fél kezével beletúrt a hajába.

 - Akkor oké. - mosolyodtam el kicsit, aztán lassan közelebb mentem hozzá, és leültem mellé az ágyra.

Mindketten az előttünk lévő falat bámultuk, megint csak elég hosszúnak tűnő egy percig. Muszáj volt megtörnöm a kínos csendet.

 - Akkor, elviszel oda, ahova délelőtt akartál? - néztem rá bátortalanul mosolyogva.

Ő is rám nézett, egy-két pillanatig csak szótlanul bámult.

 - Persze. - mosolyodott el halványan, majd felállt az ágyról.

 Alig egy óra múlva az óriási buborék (még mindig nem tudtam hogyan nevezzem) szélénél voltunk. Nem sétáltunk sokat, maximum fél órát, de előtte fontosnak éreztem hogy megigazítsam a sminkemet, amit konkrétan lesírtam magamról a nap folyamán. Az út alatt egyikünk sem hozta szóba a csókot. Leginkább a bandáról kérdeztem, meg arról, hogy milyen híresnek lenni.

 Valami fura, kapuszerű dolog előtt álltunk meg. Ha jól láttam acélból volt, ráadásul elég vastagból. Mellette volt egy kar, amivel feltehetőleg ki lehetett nyitni. A buborékon kívül több üveglap is volt a kapu körül - feltehetőleg azért, hogy ha kinyitják, ne zúduljon be túl sok víz - belül pedig egy szintén átlátszó, vastag üvelapokkal körülvett fülke volt, amibe a kar felőli oldalon lehetett belépni, egy szintén acélból készült ajtón. Több mint furcsa volt ez az egész, de ennyi furcsa dolog után ezt a látványt már majdnem hogy természetesnek vettem.

 - Itt lehet ki- és bejárni. - mutatott Shawn a kapura. - Összesen húsz ilyen kapu van, mi szerencsére viszonylag közel lakunk ehhez. - mondta, miközben a kar felé ment, de félúton megállt és felém fordult. - Te itt állj meg, és ne gyere közelebb hozzá! - nézett a szemembe komolyan. - És... ne ijedj meg...

 - Oké. - bólintottam lassan.

Én ott maradtam, legalább hét méterre a kaputól, Shawn pedig a körülbelül fél méter hosszú karhoz ment, ami egy szürke, kocka alakú valamin volt, a kapu mellett. Levette a cipőit, a kabátját és a pólóját (nem bírtam ki hogy ne bámuljam...), majd felém pillantott, ellenőrizve hogy nézem-e. Sajnos hiába fordítottam el gyorsan a fejemet, még pont elkapta a pillantásomat. Fenébe. Mire visszanéztem, már alsógatyában volt (hú), és két kézzel meghúzta a kart, mire az acélkapu zsilipszerűen felemelkedett, vizet zúdítva az előtte lévő fülkébe. Shawn az ajtóhoz ment, megnyomott mellette valamit, mire az kinyílt. Gyorsan belépett rajta, és ismét megnyomott valamit, ami messziről egy nagy zöld gombnak tűnt. Az ajtó egyszerűen visszazárult, annak ellenére, hogy a fülkében egyre csak magasodó víz kiömlött rajta.

 Shawn megállt a fülkében, és pár intéssel jelezte, hogy menjek közelebb. Azonnal odafutottam, mert hiába tudtam, hogy valamiféle-képpen tudnia kell lélegezni a víz alatt; még így is ijesztő volt a körülötte egyre csak magasodó vízszint.

Elég ijedt fejem lehetett, mert nyugtatóan rámmosolygott az üvegen keresztül, és a szájáról leolvastam, hogy azt mondta "nyugi". Ekkor a víz már a nyakáig ért, majd alig pár pillanat alatt teljesen ellepte.

Az üveglapra tette a kezeit, és könnyedén lebegett a vízben. Ijedten vettem észre, hogy a kezét apró szürkés-zöld pikkelyek fedik, ujjai között pedig lassan nyúlni kezdett a bőr, amíg úszóhártyákká nem alakultak. Nem féltem tőle, hanem a látvány ijesztett meg. Vagy, inkább sokkolt. Újból a szemeibe néztem; kicsit ő is ijedtnek tűnt. Talán mert azt hitte félek tőle. Hogy jelezzem neki; ez nem így van, én is az üveglapra tettem a kezeimet, pont oda, ahol az ő átdeformálódott kezei voltak. Féloldalasan elmosolyodott, de megint csak alig láthatóan.

Lejjebb vittem a tekintetemet, és kissé megkönnyebbülve láttam, hogy a felsőteste sehol sem pikkelyes, vagy nyálkás. A lábai viszont teljesen olyanok voltak, mint a búvárok úszólábai; hosszúra és vékonyra nyúltak, és ugyanolyan halványan és ezüstösen csillogtak, mint a kezei. A bokájától egyre feljebb haladva apró pikkelyek jelentek meg, szintén zöldes és ezüstös színekben, majdnem a térdéig. Amikor már nem jelent meg több, megint felnéztem Shawn arcára. Kicsit megnyugtatott, hogy az arca ugyanolyan volt, mint azelőtt, a nyaka két oldalán viszont jól látható kopoltyúk voltak, körülöttük egészen a füléig húzódó pikkelyekkel.

Levette kezeit az üvegfalról, megfordult és kiment a vízbe. A vastag üvegfal mellett úszott; sőt, inkább ide-oda cikázott. Sokkal gyorsabb volt, mint bármelyik versenyúszó. Olyan könnyen úszott a vízben, mintha már évek óta csak ezt csinálná. Elképesztő és hihetetlen volt.

Pár túlságosan rövidnek tűnő percig csak bámultam, amíg vissza nem úszott a kapuhoz, és ki nem lépett a fülkéből. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, és ennek következtében nem ömlött ki több víz a fülkéből, odamentem Shawn-hoz. Másfél méteres távolságot tartva figyeltem, ahogyan a halványan fénylő pikkelyek eltűnnek a végtagjairól és a nyakáról, és ahogy a nyakán lévő kopoltyúk lassan újra összenőnek. Mikor ismét találkozott a tekintetem Shawn-éval, bátortalanul mosolygott. Pár pillanat múlva jöttem rá, hogy valószínűleg a nyitva maradt számon mosolyog. 

 - Nagyon ijesztő...? - szólalt meg először ő. Hangját alig hallottam, egyrészt mert halkan beszélt, másrészt mert az acélkapu nagy zajjal elindult lefelé, hogy újból elzárja a Buborékot az óceántól. 

 - Nem, dehogy! - válaszoltam gyorsan, amikor már voltam annyira eszemnél, hogy feldolgozzam a kérdést. 

Szeme kicsit össeszűkült, és szélesebben elmosolyodott. 

 - Na jó, kicsit az. - adtam meg magam. - De inkább... hihetetlen. És fantasztikus. És... hihetetlen!

Shawn erre nevetésszerű hangot adott ki, illetve elvigyorodott, és hangosan, kicsit szaggatottan fújta ki a levegőt, miközben kicsit közelebb jött hozzám, és lehajolt világosbarna nadrágjáért. Kivételesen eszembe jutott az illem, szóval automatikusan elfordultam. 

 - Nem muszáj elfordulnod. - hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Ugyanolyan mintha fürdőgatya lenne rajtam. 

Igaza volt, de részben azért is fordultam el, mert tudtam, hogy nem bírnám ki, hogy ne bámuljam. Most viszont furcsa lett volna, ha szó nélkül így maradok, úgyhogy mégis visszafordultam. Shawn vékony volt, hosszú lábakkal és karokkal, 1.85-közeli magassággal. Az alig 170 centimmel eltörpültem mellette. Vagyis, előtte. Amikor lehajolt barna-fehér csíkos pólójáért, nem tudtam megállni hogy ne nézzem, ahogyan megfeszülnek az izmok a felsőtestén. Azon kaptam magam, hogy a szám megint nincs teljesen összezárva, úgyhogy igyekeztem összeszedni magamat az alatt a fél szemvillanás alatt, amíg Shawn felegyenesedett. Hiába volt vékony; mind a hat kocka ott volt a hasán, és a karjai sem voltak kimondottan gyengék, a rajtuk dudorodó izmok alapján. 

Amikor elkezdte magára húzni a felsőjét, nyeltem egy nagyot és kicsit elfordítottam a fejemet, mert nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg megint azon kapjon, hogy stírölöm. Ráadásul félig tátott szájjal... 

 - Fáj? - kérdeztem továbbra is elfordított fejjel, valahova a messzi zöld fák közé bámulva. 

 - Mi? - kérdezett vissza. Amikor felé fordítottam a fejemet, már bőrdzsekijének ujjaiba bújtatta a karjait. - Az átváltozás?

Kettőt bólintottam.

 - Hmm, nem. - rázta meg kicsit a fejét. - Furcsa érzés, de nem mondanám hogy fáj. - mosolygott rám fél vállát megvonva. 

 Óvatosan visszamosolyogtam. Mondani megint semmit sem tudtam. 

 - Először mondjuk fájt. De akkor sem nagyon. - zsebre tette a kezeit, miközben elindultunk hazafelé. Vagyis, a Ház felé. - Most csak... elzsibbadnak a végtagjaim, utána meg csiklandoz ahogyan kinőnek azok a... 

 - Pikkelyek. - segítettem ki, mire felém fordította a fejét és megejtett egy fél másodpercnyi mosolyt. 

 - Azok.

 - És a lábaid, amikor megnőnek, az sem fáj? 

 - Nem igazán. - nézett le a lábaira. - Legtöbbször észre sem veszem ahogyan megnyúlnak. Ugyanolyan zsibbasztó érzés, mint a kezeimnél, vagy a nyakamon. Ja, igen, a nyakam szokott fájni! - mondta egy grimasszal az arcán. - Olyasmi érzés, mint amikor erőből végighúzod a körmeidet a nyakad két oldalán. - miközben ezt mondta, erőtlenül, alig érintve a nyakát, végighúzta ujjait azon a helyen, ahol a víz alatti légzőszerve szokott kialakulni. 

 Ki akartam próbálni, milyen érzés is pontosan, úgyhogy felemeltema  kezeimet, de Shawn elkapta a hozzá közelebbi karomat, és gyengéden lejjebb hajtotta. 

 - Ne próbáld ki, nem jó. 

 - Oké. De azért azt hiszem ilyesmi fájdalommal meg tudok birkózni. - mosolyogtam rá szélesen, mire a fejét csóválva, mosolyogva visszahúzta a karját, és újból a kabátzsebébe tette. 

 - És milyen érzés...? 

 - Fáj. - fordította a fejét ismét felém, a homlokát összeráncolva. 

 - Nem, nem az. - mosolyodtam el. - Nem a kopoltyú. Az kopoltyú, ugye...? -bizonytalanodtam el egy kicsit. 

 - Igen. Hiába fáj; az embernek kopoltyúja nő! - mosolyodott el őszintén boldogan. - Ha még egyáltalán embernek vagyok nevezhető. - még mindig mosolygott, bár már nem olyan boldogan. 

 - Persze hogy az vagy. - kicsit lejjebb hajtottam a fejemet, és közelebb hajoltam hozzá, hogy találkozzon a tekintetünk. 

Már nem mosolygott, de a szavaim hallatán kicsit ismét feljebb görbült a szája.

 Az út további húsz percében is folyamatosan beszélgettünk. Szóba került a vastag üvegfal is, ami körülvett minket a víz mélyén. Kiderült, hogy valami öttagú hivatalos neve is van, de a fiúk egyszerűen csak Félgömbnek hívják, ahogyan a legtöbben itt. Shawn elnevette magát az egyszerű, óriási Buborék-elméletemen. De most miért? Tényleg tök olyan, mint egy buborék! Egy félbuborék. 

 Amikor már a Házban voltunk (még mindig nem tudtam otthonomnak nevezni...), és felakasztottuk kabátjainkat a fogasra, bementünk a Nagy-szobába, ahol mindenki ott volt. Még George is, a srácok ex-testőre és -pilótája. Köszöntünk mindenkinek, és mindenki vissza is köszönt. Jared hangja ismét a kanapé felől jött. Azt hiszem kimondhatjuk, hogy kapcsolatban áll azzal a heverővel.
Cory meglehetősen furcsa ülő-pózban újságot olvasott, Nate a szoba bejárata melletti falat támasztotta a hátával, hüvelykujjait zsebretéve, Zane és George pedig egy-egy félig teli poharat tartva a kezükben támaszkodtak a konyhapultnak. Onnan tudtam, hogy George az, mivel Shawn mesélt róla, még amikor bevásárló-körútra mentünk a városba. Elég izmos fickó volt, de az arca barátságos volt. Nagyon rövid, vörös haja és borostás álla volt. Körülbelül a negyvenes évei közepén járhatott. 
Egyenesen elé sétáltam, és udvariasan bemutatkoztam. Nem is tudtam, hirtelen honnan ez a bátorság. George szélesen elvigyorodott, letette a kezében tartott üvegpoharat és kezet rázott velem. Erős volt a szorítása, habár biztos voltam benne, hogy nem direkt szorongatott meg. 
 - Hallottam már rólad. - miközben ezt mondta, végigpillantott az asztal körüli fiúkon. Mély, recés hangja volt. - Ezek szinte csak rólad beszélnek. - súgta úgy, hogy még a tenyerét és a szája mellé tette, de szándékosan úgy, hogy azért mindenki hallja. 
 - Nem igaz. - mondta Nate összefont karokkal, de láttam rajta, hogy mosolyog. 
 - Igen? - kérdeztem vigyorogva. 
 - Azt mondták csípnek. - közölt egy újabb infót George, miközben újra a kezébe vette az italát. - Sőt, Nate megkért, ne mondjam el, de azt mondta, kifejezetten örülne ha itt laknál. - vigyorgott bele a poharába, miközben a szájához emelte. 
Mosolyogva Nate-re pillantottam, aki megadva magát csak mosolyogva legyintett egyet. Őszintén örültem, hogy ő is tényleg bír. Már ezután az egy-két hét után is, még ha pár napja még szóba sem akart állni velem. Shawn-ra emeltem a tekintetem, aki kifejezéstelen arccal bámulta az asztalt. Követtem a tekintetét, és egy kupac újságot láttam, ami felett eddig elsiklottam. Ahogyan most is, de amikor visszanéztem Shawnra, aki szintén rám, valami szomorúságot láttam a szemében. Megint az asztalra néztem. Kicsit közelebb léptem, és megpillantottam az egyiken egy igencsak ismerős alakot. Ahogy közeledtem, már biztos voltam benne, hogy én vagyok a címlapon. Megint. Az a kép volt az újságon, ahol az egyik legjobb barátnőmmel pózoltunk hülyeségből a tengerparton. Amikor már az asztal szélénél álltam, észrevettem, hogy nem csak egy újságon vagyok rajta. Körülbelül tízen. Legalább tízen.