II. fejezet

-Shawn-
 
 Azt hiszem mennem kéne. Tuti, hogy Nate már legalább tíz perce rám vár.
Ő pedig már amúgy is elment. Sokkal tovább volt kint, mint szokott, és most közelebb tudtam menni hozzá. A sziklák között nem vett észre. 
 Lebuktam a víz alá, és elindultam. 
 Alig mentem pár métert, amikor kiáltást hallottam a közelből. Ti arra menjetek, bekerítjük! Férfihang volt. Megálltam. Nevetést is hallottam, majd szapora lépteket. Visszamentem. Fejemet kidugtam a vízből, de nem láttam semmit. Csak füleltem, hátha hallok még valamit. Rossz előérzetem volt. Kit akarnak bekeríteni...? Csak ő volt a közelben. Ugye, nem...?
Hosszú percekig semmit sem hallottam. Már biztos valahol a városban vannak. Közelebb mentem az egy-két méter magas sziklákhoz, és felmásztam rájuk. Szinte teljesen sötét volt, de a lámpák megvilágították valamennyire az utcákat. Nem láttam senkit a szembe lévő utcában. 
Kimenjek? Nem, nem szabad. Mi van ha valaki meglát? És mi van ha ő ismert, amikor még..? Nem mehetek ki. 
Még egy-két percig ültem a sziklákon, amikor újabb lépteket hallottam. Jobbra néztem: két férfi közeledett a mólóhoz. Hirtelen visszaugrottam a vízbe, és újból a móló alatti sziklák közé bújtam. Nem hiszem, hogy észrevettek. Nem csak sötét volt, hanem az eső is egyre jobban zuhogott. 
Egyre hangosabb, gyors lépteket hallottam az utcák felől is. Ezek az ő léptei. A hangokból is meg tudtam állapítani, hogy fut. Léptei csattogtak a vizes úton. Egyre közelebb jött, majd megállt.
 Pár pillanatig csend volt, majd újra a férfiak hangját hallottam. Röhögcséltek és értelmetlen szavakat mondogattak. Egyértelműen részegek voltak.
Ekkor egyre gyorsabban haladó lépteket hallottam a fejem fölött. 
 - Hé, kapd el!               
 - Ne hagyd leugrani!
Pont amikor felfogtam mi történik, csobbanást hallottam a hátam mögül. Basszus! 
A víz alá buktam, és a hang felé úsztam. Hiába nagyon jók az érzékszerveim; ekkora sötétségben és viharban, a sziklákhoz csapódó hullámok között még én sem láttam elég jól. Kétségbeesetten úszkáltam ide-oda, amikor vérszagot éreztem. A sziklák felé pillantottam, és egy-két méterre tőlem megpillantottam őt. 

 
-Hailey-

 Kinyitottam a szememet. Furcsán és homályosan láttam, először minden összemosódott előttem. Meghaltam? Addig pislogtam, amíg nem láttam viszonylag jól. 
Egy fehér plafont láttam, majd kirajzolódott rajta egy kerek lámpa is. Hirtelen felültem, majd hihetetlen fájdalom hasított a fejembe. Mindkét kezemmel odanyúltam, és nyögve visszadőltem az ágyra. Most már meg tudtam állapítani, hogy valószínűleg egy ágyban fekszem.
 - Jól vagy? - kérdezte egy ismeretlen, kissé kétségbeesett hang. 
Abbahagytam a nyögést, és a hang irányába fordítottam a fejemet. Egy szőke hajú, zöldes-kékes-meghatározhatatlan szemű fiú ült az ágy melletti széken. 
A meglepettségtől  elég furán nézhettem ki; kikerekedtek a szemeim és a szám is tátva maradt. 
 - Jól vagy? - kérdezte meg ismét, most a szemöldökét ráncolva. Megfigyeltem, hogy vastag szemöldökei vannak, de jól állnak neki.
 - Igen. - nyögtem ki, majd újból a fejemhez kaptam. - Vagyis, nem. - ráztam meg enyhén a fejemet, de nem kellett volna; ettől csak még jobban fájni kezdett.
 - Ennyire fáj? - kérdezett megint. 
Hosszú pillanatokig nem szólaltam meg. Csak elmerengtem a szemeiben. Én ismerem ezt a srácot.
 - Te ki vagy? - kérdeztem végül. 
 - Öhm, az, titok. - mondta szaggatottan. - Nem fáj a fejed? Szédülsz, émelyegsz, vagy ilyesmi? 
 - Már láttalak valahol. 
 - Érted amit mondok? - ráncolta össze ismét a szemöldökét. 
 - Ühüm. - bólintottam lassan, hogy ne fájduljon meg a fejem. 
 - Oké. Mi a neved? 
 - Te sem mondtad meg, én sem fogom. - makacskodtam, miközben a fejemet tapogatva rájöttem, hogy egy vastag gézszalag van  körbekötve a fejemen. 
 - Nem azért kérdeztem. - jelent meg egy halvány mosoly az arcán. - Emlékszel a nevedre?
 - Persze. Hailey Cook. 
 - Rendben. - mosolyodott el még jobban. 
 - És most elárulod a nevedet? 
 - Shawn Gray. [ejtsd: S'ón Gréj] 
 - Aha. És... hol vagyok? - néztem körbe újból. Valószínűleg egy fehér kórházi szobában voltam. Láttam egy asztalt, amin mindenféle füvek és növények voltak (ez fura volt), egy polcot tele gyógyszerekkel, egy mosdókagylót, és még egy infúzió is volt az egyik sarokban. 
 - Öhm... Kórházban. 
 - Azt sejtettem. De hol? - néztem megint rá. 
 - Az most mindegy. 
 - Hát, jó. - ráncoltam össze most én a szemöldökeimet. - És... hogy kerültem ide? 
 - Nem emlékszel...?
Megráztam a fejemet, mire az ismét fájni kezdett, bár most egyáltalán nem annyira, mint ezelőtt. 
 - Tengerpart, este. Vihar... - beszélt tőszavakban, amitől először csak összezavarodtam. Aztán kezdtek előtörni az emlékek. 
Emlékeztem rá, ahogy futok a sötétben lámpákkal megvilágított utcákban. Eső is volt. Egyre erősebben zuhogott. Hirtelen minden beugrott. De, nem haltam meg? Hogyhogy nem haltam meg? 
 - Hogyhogy nem haltam meg? - mondtam ki hangosan is, majd a szemeibe néztem. 
Meglepődött a kérdésemen. Válaszra nyitotta a száját, aztán nem sokára vissza is csukta. 
 - Nem is volt ott senki. - szólaltam meg újból. 
 - Izé... arra jártam amikor leugrottál. 
 - Biztos nem volt ott senki. - mondtam, majd felültem. A hirtelen mozdulattól ismét megfájdult a fejem, mire felszisszentem. 
 - Hé, hé, feküdj vissza! - hajolt hirtelen felém.
 - Nem, így jó. - emeltem fel az egyik kezemet. - Te húztál ki a vízből?
 - Hát... ezt, így, szó szerint nem mondhatjuk, de... valahogy úgy. 
Kérdőn néztem rá. Ebből konkrétan semmit sem értettem. 
Már nyitottam a számat, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. Mindketten odanéztünk: egy magas, átlagos kinézetű férfi lépett be a szobába. A hosszú, fehér köpenye alapján orvos volt. 
 - Hogy van? - kérdezte, azt hiszem a mellettem ülő, Shawn nevű fiútól. 
 - Jól. A feje még fáj, de már emlékszik mindenre.  - válaszolt a szőke srác. Miért nem engem kérdez? Nem vagyok hülye.
 - Rendben. Mióta van ébren?
 - Úgy maximum negyed órája. 
 - Az jó, akkor emlékezetkiesésre a későbbikben sem számíthatunk, és a sebet is lekezeltük, szóval akár el is engedhetem. Még pár napig meglehet hogy fájni fog, de te majd tudod mit kell rá használni. - mutatott Shawn-ra a kezében lévő tollal. 
 - Persze. Na, gyere. - állt fel Shawn, és felém nyújtotta egyik karját. Először nem mertem megfogni a kezét, de a szemeiben lévő szelídség megnyugtatott. - Nem bántalak. - mondta félig nevetve, mire halványan elmosolyodtam, és megfogtam a kezét. 
Lesegített az ágyról. Ahogy két lábra kerültem, kicsit megszédültem, és ennek következtében meginogtam. 
 - Hopp! - fogott meg Shawn mindkét karjával. 
Felnéztem rá és megejtettem egy szerény mosolyt. Hozzám képest nagyon magas volt: legalább egy fejnyi magasságkülönbség volt köztünk. 
Visszamosolygott rám, majd lassan elengedett. Most stabilan meg tudtam állni a lábaimon. Ugyanaz a világos csőfarmer, fehér cipő és fehér kötött pulcsi volt rajtam, mint amikor a vízbe ugrottam. A farmerem még kicsit vizes volt. 
 Elindultam az ajtó felé, amikor a doki újból megszólalt:
 - Ezt vigyétek el. - mondta, majd Shawn felé dobott egy üvegcsét, aki sikeresen elkapta. - Ja, és máskor ne ússz ki egészen a sziklákig. - mosolygott rám barátságosan. 
 - Én, én nem... - kezdtem, de Shawn kitolt az ajtón, még mielőtt befejezhettem volna.
Ismét értetlenül néztem rá, ő viszont nem nézett rám. 
 - Gyere. - mondta, majd megfogta a kezemet és elindult a folyosón. 
Egyáltalán nem féltem tőle, sőt, megnyugtató volt a jelenléte. Azonban, mégiscsak egy idegen volt. Én pedig épp' egy idegen helyen mászkáltam vele. 
 - Várj! - mondtam, majd megtorpantam. 
Rám nézett. 
 - Hol van anyu? 
 - Tessék? 
 - Anyu. Nincs itt? - kérdeztem szemöldökráncolva, mire csak megrázta a fejét.
Elengedtem Shawn kezét, aztán a zsebemhez nyúltam és kivettem belőle a mobilomat. Nem tudtam bekapcsolni. 
 - Elromlott. - mondtam. - Itt a mobilod? - kérdeztem ismét a szemeibe nézve.
 - Nincs... mobilom. - mondta kissé szomorúan. 
 - Ó. Akkor... biztos van itt egy telefon. 
 - Nem, nincs... - mondta halk hangon. 
 - De, akkor...? Jó, mindegy. Kocsid van? Haza tudsz vinni? 
Nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét és lesütötte a szemeit. 
 - Mi a baj...? - mentem kicsit közelebb hozzá, mire feljebb emelte a fejét és pár hosszú pillanatig mélyen a szemeimbe nézett. 
Aztán újból lehunyta a szemeit, és lehajtotta a fejét.
 - Nem... nem találkozhatsz az anyukáddal... 
 - Tessék? 
 - Nem fogod látni többet... - mondta az eddiginél is halkabban. 
 - Mi van? - ráztam meg a fejemet, amitől ismét fájni kezdett a fejem, mire felszisszentem és fél kezemmel odakaptam. 
 - Jól vagy? - nyitotta ki Shawn újból a szemét. 
 - Igen... De... miről beszéltél? 
 - Mindegy... Majd, megérted...El fogom magyarázni, csak nem itt. - nézett körbe a folyosón, ami egyre jobban tele lett emberekkel. 
 - Most magyarázd el! Történt vele valami? - kezdtem egyre jobban kétségbeesni. 
 - Nem, dehogy! Veled... veled történt valami. 
 - Meghaltam? - zavarodtam össze még jobban.
Halványan, és valamennyire keserűen elmosolyodott. 
 - Esküszöm, hogy mindent el fogok magyarázni. Csak kérlek, gyere velem. 
Válaszolni akartam valamit, de nem tudtam eldönteni mit mondjak. Végül bólintottam egyet, és utána mentem a folyosón.